Van úgy, hogy néhanap még álmodok a szerelemről.
Különös, furcsa álmok ezek, és különös ébredések, hajnalodván, egyszerre félálomban és félébren, a való és a még oly valóbbnak tűnő valótlan borotvaélű határán.
Fiatal lányok lépnek elő az álom részegítő, varázsos ködéből, frissen, kócosan, hajukon még a párna tollaival. Megsimogatják homlokomat, pislantó szememet újra lepecsételik az emlékezés édes-keserű álom-porával. És ekkor emlékezem...
És ekkor emlékezem a hajnali égboltra, a hajnali égbolt bűnös-vörös, tízkörmű sebeire, és az esteledvén a záródó ablaktáblákon fellobbanó bíbor-narancs lángnyelvekre, és azokra a pillanatokra, amikor megborzongtam, látva végigcsorogni a búcsúzó fényt egy fiatalasszony nyakán és napbarnított kulcscsontjain. És emlékezem az első szál rózsára a legelső találkán az iskola előtt, ahogy megfogtam a kezét, vagy lehet: ő az enyémet, és én azóta mindig az ő szeméről álmodom, és egyszerre újraálmodom a fellebbent szoknyák apró, széltárta titkait a villamos peronján, és olykor-olykor halványan a Nagytemplom mögött elcsattant, játékos csókokra is emlékszem talán...
Van úgy, hogy néhanap álmodok még a szerelemről.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.