Lassan harminc év. És úgy ment össze a város
közben, mint a pulóver, mit tisztára mosott egy
óvatlan kéz, rossz programmal a kósza időben.

Minden a régi helyén van. S mégis: semmi sem az már,
mint ami egykor volt. Elmúlt végképp a gyerekkor.

Ott van a játszótér: az a hinta a régi, a csúszda
sem lett közben más, de a tér paramétereit már
mintha csak összébb nyomták volna a mostoha évek.
És már épp csak bucka a domb, ami egykor a hegy volt,
onnan eresztettünk kék égre papírrepülőket.
Itt ez a park, tele mind a hatalmas gesztenyefákkal:
Sűrü, sötét, kusza erdeje volt ez a régi meséknek.

Akkor, régen mintha az Isten háta mögött lett
volna a kis temető, ma alig pár percnyi a séta
onnan, ahol felnőttem. A névsor a sírköveken nő:
dédszüleim, nagyapám, nagyanyám, s most már az anyám is.

Elmúlt már minden. Csakis ez köt még ide engem.

Furcsa varázslat az őszben, a szilvásváradi úton:
mint olvadt arany, úgy csordul le a fákon a reggel.

Nyúlnak az árnyak még, és közben az esti esőtől
apró cseppenként csillámlik a sok falevél. És
mintha lebegnének lustán, nyújtózva a dombok,
elheveredve, alattuk kékesszürke a felhő.

Felkopaszodnak lassan az út szélén az akácok,
hullik a barna dió, de a birsek oly illatosak még.

Egy takaros kis ház tetejét karcolja a napfény,
virrad a szívben a sárga-vörös különös keveréke.