Egyszer láttam az éjjeli tengert. Holdtalan éj volt,
lusta, grafitszinü felhők gyűltek a végtelen égen,
s inkább éreztem csak a mélységet - beborított.

Itt-ott apró, fényes szentjánosbogarakként
távoli, néma hajók lámpái világitanak, kis
fénypontként, árván vibrálva a mélyfeketében.

Mégis mennyire más ez a vibrálás: nem az égbolt
csillagait látod felfényleni túl a sötéten.
Érzed: másként végtelenebb ez, mint a világűr.

Hogyha az égre figyelsz, tudod azt jól, hogy helyeden vagy.
Közben nyomja a talpad a Föld, így van viszonyítás:
van lent, van fent, s pontosan érzed, hol vagy a térben.

És tudod azt jól: apró pont vagy a végtelen űrben,
ám a tömegvonzással mégis van bizonyosság:
itt élsz, s nem veszel el kusza csillagképek alatt sem.

Mennyire más ez az éjjeli tenger! Holdtalan éjen
hallod szüntelenül zúgó moraját, s idegedben
érzed az irdatlan távolságot, meg a mélység

irdatlan súlyát nehezedni magadra. Körötted
roncsokat és a kalózok csontjait őrzi a tenger.
Nincsenek égtájak, sem fent, sem lent, csak a mély van.

Érzed: az éjjeli tenger partján nincs bizonyosság.

Majd' ezer éve a Szent György-vár vastag fala mentén
áll a katedrális, két csipkés tornya a tengert
nézi. E vén kikötő-őr, kőbe meredt nyugalommal
nézi, ahogy rég nézte a bátor felfedezőket.

Bús lovagok porladnak a templomi tér hüvösében,
ódon sírköveik koptatja a lassu idő és
elkoptatja a vésett írást mind az a sok térd,
míg az imákat a tömjén szálló füstje repíti.

Páva vonul fel-alá az olajfák szürke-ezüstje
árnyékában, a vár ostrom koptatta kövén, míg
vínó verde, a friss zöld bor hűsít poharamban.
Zöldfülü, zsenge e bor még, nincs mélysége, de frissít.

Lent a huszonnyolcas kis villamosok kanyarognak
hosszan, csempézett házak közt, macskaköves, szűk
utcákon. Kis téren akác s a narancsfa virágzik
és sós tengeri szél fúj, sült halak illata érzik.

Átellenben a dombon nézed a régi kolostort,
földre rogyott tetejével. Boltívek vonalát nézd,
néhány kőbordát, ahogy átívelnek a téren
és az időn, dacolón földrengéssel s a korokkal.

Arrébb Krisztus tárt karu szobra vigyázza az öblöt,
és hazavárja a fürge hajókat a vén kikötőben,
hol nagy, tengeri szürke sirályok szállnak a rakpart
zöld, mohalepte kövén túl, apró hallal a csőrben.

Itt ez a város. S ennél nincs már más nyugatabbra.
Itt ér össze a Föld meg a tenger a végtelen éggel,
Isten nagy tenyerében a kék keveredve a kékkel.
Érzed: e város egének kékje alatt van az otthon.