A porondmester vacsorája

Egyszer, régen még ez a cirkusz volt a varázslat.
     Fényes hangszereken rézfúvós zenekar
játszott, s közben fókák, tigrisek és elefántok
     alkották a csodát lent, a porond közepén,
s hozzá artisták, zsonglőrök, furcsa bohócok
     bűvölték el a több ezres publikumot.
Pompás volt ez a foltos sátor, gyúltak a fények,
     és a porondmester fess volt és fiatal...
Jártuk mind a világot a cirkuszi nagy karavánnal,
     két hét Róma után Berlin, majd Lisszabon...
Emlékszem, hogy a hercegné gratulált Monacóban 
     – nem játszott soha más ott még ekkora show-t –,
és az aranypoharakban pezsgő volt, s kaviárt is
     kaptunk, sajtokat és jó füstölt lazacot.
Mekkora élet volt! Szép volt, de minek keseregjek...
     Boldogan éltünk. Ám most már más a világ.
Más ez a kor: gyorsabb, s nem elég izgalmas a cirkusz,
     tévén jön, s mobilon kismiliónyi varázs,
s olykor még a bohócot is unja a sok kicsi gyermek,
     és inkább a neten nézi a sok ripacsot...
Azt hiszem, éppen elég a panaszból... Kész a lecsó is
     – nincsen aranytányér, és ez nem kaviár –,
ennyire futja: lecsó a porondmester vacsorája,
     mellé tegnapi és száraz már a kenyér.
Ennyire futja az állami nyugdíjból az öregnek,
     virslit kapsz bele, nem kolbászt, debrecenit.
Fogd meg a tányért, drága barátom, szedd ki magadnak,
     s hozzá cserszegiből fröccsöt készitek én.

(A XXV. Aquincumi Költőverseny döntős költeménye)