21.

A parafadugó alatt, az öblös zöld üvegben rejtező, igazi portói pontosan az a bor, amivel egy jó vacsora után olyan átkozottul jól tud esni kiülni a teraszra, ami az óceánra néz, vagy csak az esti városra, magasan a háztetők felett, és rágyújtani, de nem cigarettára persze, hanem egy jó pipára. Mert pipázni szertartást jelent.

Alig múlhattam húszéves, amikor rendszeresen és szertartásosan cigarettáztam, vagy legalábbis szerettem, volna azt hinni, hogy milyen mélyen szertartásos maga a mozdulat, a gyufa sercentése, és szertartás az is, ha elgondolkodva és ábrándos arccal, már-már sóhajtva fújom ki egészen lassan a füstöt. Gondosan ügyeltem persze, hogy még véletlenül se tüdőzzem le, és azért, hogy a dohányzás tényleg maradjon annak, aminek szántam: szertartásnak, mindig csak jó és drága cigarettákat szívtam, Dunhillt és Davidoffot talán. A cigarettázás szeretete aztán máig megmaradt: bár már sosem szívom, de van egy pillanat, amit ma is nagyon szeretek. Éppen a rágyújtás pillanata ez, az a néhány röpke másodperc, amikor először kap bele a láng a cigarettapapír szélébe és először izzik fel a sodrott dohány. Ennek az egy pillanatnak van ugyanis egy különös illata, ami egészen hamar elillan, mintha sosem lett volna, amint gomolyogni kezd és kesernyéssé lesz a cigarettafüst, de ezt a pillanatnyi illatot, a rágyújtás illatát ma is keresem.