20.

Nincs olyan, hogy ne jutna eszembe az olykor kétszázéves dél-portugál paratölgyek pőre szomorúsága, amikor bort bontok éppen, és a parafadugó csak nehezen akarja megadni magát. Makacskodik még, talán ragaszkodna ő is a szőlőből érlelt nedűhöz, vagy csak megszolgálja, amiért készült, és védi, amíg csak bírja az üvegbe zárt kincset, aztán végül enged a dugóhúzó erejének és vele a szomjamnak, és előbb kicsit nyikorogva, majd önmagát végképp megadva, halk pukkanással hagyja el a borosüveg nyakát.

Olyan nagyon szomorú látványt nyújtanak a paratölgyligetek Lisszabontól délre, úton Algarve felé, az autópálya mentén, a dombok oldalában. A törzsük felkopaszítva embermagasságig, vagy talán egy kicsit még föntebb is, amíg a dolgos kéz elér, megfosztva e fákat a kérgüktől. Embermagasságig vöröslik a frissen fosztott paratölgyek pőre törzse, afölött – egy képzeletben egészen pontosan meghúzható vonaltól felfelé – maradt csak meg a szürkésfekete kéreg. Állnak a pőre paratölgyek, egymástól alig ligetes távolban, mégis olyan nagyon egyedül, már-már megalázottan, és Kolontár házai jutnak eszembe róluk, ahol a házfalakon pontosan látszott a vöröslő sávból – igen, minden egyes ház falán, egy magasságig –, hogy meddig is ért a szörnyű, iszapos áradat.

Úgy tartják, hogy egy-egy paratölgy akár kétszázötven évig is elélhet, a törzséről pedig – szigorúan a huszonötödik év után – kilencévente hántható le újra és újra a kéreg. Kilenc hosszú éven át növeszt új kérget a vörös törzsre – mintha csak új hámot növesztene az eleven, nyúzott sebre –, aztán kilencévente újra és újra a saját testéből ad parafát, dugónak.