Messzire kell jönni ahhoz, hogy az ember kellő távolságból tudjon tekinteni magára. És valahol haza is kell érkezni ahhoz, hogy meglegyen egyfajta bizonyosság, a két lábbal a földön állás bizonyossága, az érzés, hogy a Föld éppen olyan határozottsággal és éppen akkora erővel nyomja az ember talpát, mint amennyivel ő maga nyomja lefelé a Földet. Egyfajta biztonságot és realitásérzéket ad ez a tudat: a hazaérkezés és a két lábon állás tudata, és a sejtés, hogy míg az ember Lisszabonban, a Tejó partján, a Praça do Comérción áll, közvetlenül a reformátor I. József lovas szobra alatt – vagy történetesen Botykapeterden, az apró templom barna kapuját támasztva –, addig a túloldalon, az új-zélandi Aucklandben, az Albert park szökőkútja mellett, fagylaltot nyalva egy hozzá hasonló súlyú embertársa nyomja a talpával azonos erővel, ám éppen ellentétes irányba a Földet. És ez a rendszer ettől van valami különös, véletlen egyensúlyban. Persze elgondolkodtató, hogy vajon ha mind a 7 milliárd 391 millió ember nagyjából egy szűk helyen, mondjuk Ausztráliában állna össze egy gigantikus műholdas csoportkép erejéig, szorosan egymás mellett, akkor a súlyuk keltette, irdatlan erővel vajon ki tudnák-e lendíteni a Földet a tengelyéből…

A repülőgép éles bal kanyarral fordult rá a városra. Északról még kimerészkedett a víz fölé, így az óceán felől érkezett. Balra lent az Április 25-dike híd, a hatalmas, vörös acélszerkezet ível át a Tejó felett, két pillére közt kaput nyitva az Atlanti-óceánra. Nyugatabbra, innen sokkal nyugatabbra, egy másik öbölben egy formájában, színében és méretében is nagyon hasonló híd egy másik óceánra nyílik. Furcsa deja-vu.

A gép lassan befejezte a kanyarodást, és érezhetően ereszkedni kezdett. A fülében és a gyomrában is érzi az ember a gyors süllyedést, és vele a megérkezés izgalmát. Alattunk, előttünk a város, a hátunk mögött pedig végtelen hosszan elnyúlva az Atlanti-óceán. Jobbra lent, egyre közelebb az udvarán ezüstlő olajfáival a Szent György-vár, és már látszik vaskos falaival a régi katedrális is, talán a legöregebbek egyike a vén Európában. Lassan ezeréves a székesegyház, ahol a boltívek és a hatalmas márványkövek alatt lovagok és lovagkirályok fáradt csontjai porladnak. Az öles falak között imákat sóhajtottak már jóval azelőtt is, hogy a kíváncsiak és a bátrak, Diaz Bertalan és Vasco da Gama kihajóztak innen, csak mert kerestek valamit, és mert nem hagyta nyugodni őket egy makacs gondolat, hogy talán vezethet út a tengeren át is Indiába.

Előttünk és alattunk a hét dombra épült város, amelyet – úgy tartják – az emberi történelem legnagyobb vándora és csavargója, Odüsszeusz alapított egykoron. A legnyugatibb város, egykor a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának központja, a maga mediterrán rendezetlenségével, a szűk utcákon, az azulejo csempékkel borított házak közt kanyargó, régi 28-as villamossal, a Rossio tér fekete-fehér díszkövezetével és galambok lepte szökőkútjaival, a parkokkal, a virágzó narancsfákkal és a Szabadság sugárút, az Avenida da Liberdade zöld tengelyével.

Egy éles bal kanyar után Nyugat felől, a végtelen óceán felől érkezik a repülőgép. Hazaérkezés ez is, mint egykor a felfedezőké, a hét tenger csavargóié, akik bármerről érkeztek is meg, mindig Nyugatról hajóztak be Lisszabon dokkjaiba.