Vízkereszt van. Emlékszem a régi telekre, az olajkályhán pörkölt narancshéj illatára anyu munkahelyén, emlékszem a hatalmas, vajszínű kávédarálók illatára a közértek pénztáránál, és emlékszem a lebontott karácsonyfák szörnyű és nyomasztó magányára a január eleji esőben. Rég volt, majd' negyven éve már.
1981 lehetett, vagy '82 talán, és kidobot karácsonyfákkal volt tele a lakótelepen a kukák környéke. A karácsonyi hónak már nyoma sem volt az ónos esőben, az ólomsúlyú cseppek pedig rég leverték a fák alá a maradék tüskéket is. Lehangoló, szürke napok voltak ezek akkoriban. Hat-hétévesen jártuk végig a lakótelepen a kidobott fenyőfákat a kukák környékén, véletlenül rajtuk felejtett szaloncukrokat kerestünk - néha volt, hogy maradt egy-egy belőlük a fákon hagyott cukorpapírok között. Leginkább zselések voltak csak, aranyszínű vagy piros papírban. Úgy hiszem, különleges találatnak számított akkoriban egy-egy kék-ezüst papírban ottfelejtett, málnaízű konzum szaloncukor.