Egy kedves méltatás Fábián György tollából (Hajdú-bihari Napló, 2018. március 26., hétfő, 7. oldal):
Nagy Gábor Miklós: Gravitációs alappontok
Minden író-olvasó ember (de tán nem is függ ez a betűktől, csak mi már nem tudunk elszakadni-vonatkoztatni ettől) igyekezik valamiképp megkapaszkodni a térben. Hogy tova ne sodorja az elmálló idő. Mindez az otthonlét (persze nem a pizsamás-fogkefés fajtája…) képzetével társul Nagy Gábor Miklós – sok hűséges Napló-olvasó emlékezhet a nevére – második önálló könyvében.
Nem feltétlenül magától értetődik, hogy a világ mely táján lel az emberre az ilyesfajta otthon érzete, hol metszik egymást a koordináták akképpen, hogy az valamiféle kitüntetett helyzetet jelöljön, miközben persze leginkább belülről érint meg. Ahogyan azt a Gravitációs alappontok című kötet példázza, lehet ez egy különlegesen „feltöltött” földrajzi hely (esetünkben legfőképpen Lisszabon), de lehet egy irodalomtörténeti színtér, s akár még áttételesebben: bor, pipafüst, pékségillat.
Ezt az érzésvilágot járja be az alkotói én a címadó esszéisztikus novellában (mely a vékonyka kötetet terjedelemben uralja), sajátosan ellentmondásos helyzetére is rámutatva: mintha összegezni akarna egy igazán még ki sem bontakoztatott szépírói pályát.
Majd néhány időmértékes költeménnyel rezonál a próza gondolataira, és persze leginkább azt képviselve: a metrum – ahogy régtől fogva – ma is tartást adhat az „inneni-onnaniságban”.
Így hát – különösen, hogy most épp önmeghatározással, pályareflexióval is van dolgunk – nincs más út: írni, írni, írni kell. Legyünk épp (otthon) Estorilban, Óbudán vagy a Dósa nádor téren.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.