Valahogy úgy kellene élni és meghalni, mint az üstökösmorzsák. Senkit sem zavarva, talán csak egy jó pillanatot okozva valakinek, valahol az üstökösmorzsányi léttel. De addig is írni kell, életre-halálra, minden áldott nap. Mert ha egyszer itt a vége, ha kiteszi a sors az utolsó mondat végére a pontot, a legutolsót, akkor utána ugyan mi más marad, mi más maradhat, mint az írott és a kinyomtatott szó?
Talán az a pont az utolsó mondat végén csak a harmadik lesz az utolsó három pontból: egy valamikor, valahol még folytatást ígérő írásjel. De akárhogyan is, az utolsó pont akkor is csak egy pont. A leghatározottabb és legtömörebb írásjel, amely végérvényesen lezár egy kijelentő mondatot.
De az utolsó pont utáni csendben vajon mi marad? Mi marad mindabból, amit az ember tanult és tapasztalt, látott és olvasott, amit érzett és gondolt a világról? Ha mégsincs három pont, akkor mindezt majd ki viszi tovább? Ki tud majd róla és ki emlékszik rá? Kell, hogy valami megmaradjon az üstökösmorzsányi létből, hiszen így van ez a fekete lyukakkal is: az eseményhorizonton túlra zuhanva az anyag megsemmisül ugyan, de az információ akkor is, valahol ott is, odaát is megmarad.
Muszáj kiírni. Muszáj leírni. Muszáj írni, pontosan szerkesztett, összetett mondatokkal a végső pont előtt. Így talán megmarad valami. Mert a szó és a lélek elszáll. Az írás megmarad.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.