30.

A hirtelen jött eső, a pipafüst, a mézvirág és a kései furmint illata – valamennyiben ott van valami otthon, valami megfoghatatlan, valami, ami mintha valami megmagyarázhatatlan módon gravitációs alappontja lenne az érzékelésnek. De éppen ilyen otthonos volt a francia pékség illata is, közel a szerkesztőséghez, este, lapzárta és egy hosszú, írással töltött nap után, miközben égtek a lelkemben kis rőzse-dalok, a friss kenyér és a cukros kalácsok édes illata pedig az esti Csapó utca fái alatt suhant nesztelen, akárcsak Ady ősze a Boulevard Saint-Michelen, végig a Luxembourg kert mellett a Szajna felé, a Saint-Germain sugárúton át.

És valahol mindig is az otthon illata volt a frissen nyomtatott újság és az új könyv illata. Első mozdulattal beleszagol az íróember, ha új könyvet fog a kezébe: az orra elé emeli, és a hüvelykujjával lassan, szinte vallásos áhítattal belepörget. Azt hiszem, így voltam én is az első antológiával, amiben versem jelent meg, és így voltam a Szívállásjelentéssel is, az első kötetemmel. Először a szagát, az új könyv szagát akartam érezni, minden más csak utána jöhetett. Ráért a tördelés, ráért a nyomtatás, a kötészet és ráért a papír minősége is. Az illatát akartam először, erősen beszippantani.

Öles verslábakon, jambikus léptein, egy hexameterbe oltott tá-ti-ti tánc ütemére, meglehetősen lassan érkezett csak meg, tizenöt–húsz év késéssel is talán, nem tudom. Mert talán ha akkor, ha boldogult úrfikoromban megjelennek ezek az írások így, külön kötetként, akkor másként alakul minden. Talán akkor nincs az az írás nélkül elfecsérelt, másfél évtized. Negyven is elmúltam, mire megjelent, és arra gondoltam, mosolyogva e szolid képzavaron, hogy ennyi idős korában Petőfi, Csokonai, Arthur Rimbaud és a drága Attila például egy komplett életművel a háta mögött már nem is élt, meg hogy ugyan kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Persze egy percig sem hittem azt, hogy ezzel az aprócska könyvvel majd megvethetem a lábam a kortárs magyar irodalom egén – továbbgondolva ezt a már-már allegorikus képet: természetesen lógva, fejjel lefelé.

És tudom, hogy az is pusztán a játékos véletlen műve volt csak, és egyes egyedül az ábécé-sorrendnek köszönhető – elvégre egy osztálynaplóban is nagy valószínűséggel egymás után következnénk –, de egészen zavarbaejtő volt közvetlenül Nádas Péteré mellett látni a könyvemet egy egészen komoly méretű, budapesti könyvesbolt polcain.