15.

Még nem lehettem több huszonegy évesnél, és nem volt nap, hogy ne hallottam volna azt a bizonyos magányos hegedűszót. Különös hegedű volt az, talán cselló is lehetett olykor, mélyebb és szomorúbb regisztereken szólaltatva meg a szív húrjait. Nem volt édes és nem volt andalító, szomorú zene volt inkább, és magába forduló. Krúdy gordonkájának szavát hallottam, azt hiszem.

Később is szólt persze ez a hegedűmuzsika, de ritkábban már, leginkább ősszel, úton és reggeleken. És néha egy fekete zongora szólt, mintha csak Chopint játszott volna egy láthatatlan muzsikus. Olyan árva és olyan átható zongoraszó, amilyet talán csak Zelazowa Wolában hallani, ahol az alacsony, fehér ház körül, a hatalmas parkban az évszázados gesztenyefák tenyérnyi levelei is Chopin muzsikáját játsszák a szélben.

Nem képzelgés volt ez a halk zeneszó, és nem is a fejemben szólt, inkább csak a lelki füleimmel hallottam – már amennyire lelki fülei, mint olyanok lehetnek az embernek –, mert valahol a szívben szólt és visszhangzott ez a hegedűmuzsika, és a bal kamra hátsó falának húrjain vetett különös hullámokat. Saint-Exupéry-t kölcsönözve tudtam, valami különös bizonyossággal voltam tisztában vele, hogy jól csak a szívével hall az ember, és hogy ami igazán lényeges, az a fülnek hallhatatlan.

Szólt ez a hegedűszó, ez a cselló vagy a fekete zongora – de mindig csak egyetlen hangszer hangja hallatszott. Illatokat keltett életre, olykor színeket szült és hangulatokat ringatott. Aztán ezek az illatok és színek és hangulatok egy furcsa kirakósban verssorokká álltak össze. Mintha csak verssé kottáztam volna ezt a különös muzsikát, egyszerre dallama és ritmusa lett az egymás után rakott szavaknak. A papírra vetett sorok közül pedig halkan bár, de sokáig és messzire hallatszott annak a hegedűnek a dallama.