Meglepően szabályos körökben repülnek a bakapihék. Legalábbis azt hiszem, így hívják az egyik nyárfaféle barkavirágzatát, ami fürtökben lóg a fák ágain, a karcsú fákén, amelyek mintha egy régen volt óriás, vagy éppen valamelyik mitológiából ismert görög isten földbe szúrt és itt felejtett lándzsái volnának. Egészen kisgyermek voltam még, amikor az ábécéből gyufát loptunk, és jól szórakoztunk azon, hogy milyen könnyen lángra kapott, és a futótűz gyorsaságával égett ez a bakapihe, ami ilyentájt, a virágzás időszakában, mint valami nyár közepi hólepel, bokán felül ért a játszótereken. Rég kivágták már azokat a fákat is...
Meglepően szabályos körökben repülnek a bakapihék a nyitott ablak keltette huzatban, ahogy a vonat csattog a nyári kora délutánban. Egészen kis körökkel kezdik, centiméterekkel a sörfolttól piszkos padlózat felett, majd hirtelen fejmagasságba emelkedve körberepülik a kupét, kűrjükben pontosan követve, mintegy letapogatva a megviselt, zöld bőrüléseket és a hőségtől nem kevésbé megviselt utasokat. Amelyik bakapihe túl közel merészkedik a lehúzott ablakhoz, csak egy villanás, és máris a vonaton kívül tudhatja magát. A huzat nem kegyelmez.
Az ablakon túl, a vasúti töltések oldalában, és messzebb is, az országutak mentén nyárfák katonás sora vigyázza a nyári délutánt. (Érdekes, egyik sem bakapihés. De akkor honnan kerülhetett ennyi fehér szösz a fülkébe?) Mögöttük a dombok a vonatból nézve, éppen mint a legeslegelső, idestova százéves filmeken, amelyeken még az emberi szem számára is elkülöníthetők az egyes képkockák, lustán nyújtóznak. Ilyenkor, napfényes délutánon, egészen és összetéveszthetetlenül domb formájuk van ezeknek a domboknak. De hajnalonként, pirkadat előtt nézve őket, hajlamos az ember abba az illúzióba ringatni magát, hogy meztelen, alvó, álmodó nőket lát, kitakarózva, ahogy talán még a Hold és talán már a pirkadat legelső fényei, vagy talán már nem a Hold és még nem a pirkadat fényei simogatják, csordulnak mézként alá vénuszi kontúrjaikon. A köldöktől lefelé, a dombok hajlatában sűrű akácos rejtezik, és olyan valóságos a kép, hogy nyújtaná is feléjük a kezét a férfiember, ki a vonat ablakából. De a verőfényes kora délután, a fülke régről itt maradt, és a vonatokba ivódott sör-, cigarettafüst- és koszszagával egyáltalán nem az illúzióké.
A bakapihék meg csak körbe, körbe... Néha megülnek a cipőfűzőmön, vagy feltérképezik a lányok férfiszem nem látta hajlatait.
A lányok... Ketten vannak, fiatalok és napbarnítottak. Az ajtó mellett ülő egyfolytában csacsog, fecseg, locsog, beszédénél a rekkenő délután sem tűnik végeláthatatlanabbnak, s hozzá selypít, vagy mifene, de az biztos, hogy furcsák az s-ei. A szemhéja egészen furcsa. Már nem alakra: színre. Aranyszínű egy kicsit, vagy inkább sárgás, némi narancsos beütéssel, és ami az összhatás pikantériáját adja: mindez zölddel fűszerezve. A zaci kirakatában volt sokáig egy ülő – azt hiszem – bronz agár, mindenféle korsók meg vázák között, indiai remekmű, annak volt éppen ilyen színe.
Hanem ezek a bakapihék aztán igazán kacérak tudnak lenni. Emitt is egy éppen heves udvarlásba kezd az eleddig hallgatag barátnő lábainak apró szőke pihéinél.
Olyan színű a ruhája, éppen az a pasztell árnyalatú kékeszöld, amilyen egyszer régen az őszibarack-fagyi volt. Egészen biztosan neki is, mármint a csókjának és talán a bőrének, őszibarack íze lehet, amikor éppen úgy feszül és hajlik és pilled a teste, ahogyan a vonatról nézve nyújtóznak a pirkadati dombok.
Egy üres műanyag pohárból (már azt is tudom, hogy jég nélküli, diétás kóla volt benne, pedig mondom, hogy nem vagyok egy Sherlock Holmes) kilógó szívószál végét rágcsálja, harapdálja, önkéntelenül is nagyon izgatóan. A szája alatt, az álla bal oldalán ipszilon alakban kéklik két ér. Nem vitás: ott szereti a legjobban, ha csókolják, és ott is a legőszibarackízűbb.
A bakapihe közben előkerül, a látottaktól megrészegülve az ablakhoz támolyog, és két-három kósza kör után búcsút int a kupénak. Ha jó szelet kap, az pirkadatra a dombok hajlatában rejlő akácosokig repíti.
Ha a torkom is fájdul belé, a nagy melegre való tekintettel a következő pályaudvaron legalább hat gombóc fagyit eszek. És mind őszibarackosat.

Sült húsok, savanyúság és sör illata ült meg az óváros macskaköves utcáin, ahol a hőség elől még a galambok is a sötét átjárókban, kapualjakban és az öreg templomtornyok árnyékában kerestek menedéket. Az egész így, illatostul arra az estére emlékeztette Szereti Olivért, amikor is, talán valamelyik európai főváros vagy talán éppen az ő városa egyik kocsmájának asztalára a kiloccsant sörből napocskát rajzolt az ujjával egy szőke lány, akinek a nevére már nem emlékezett.
– Ezeken az utcákon ilyenkor, nyáridőben mindenféle giccses marhaságot kapni lehet – gondolta Szereti Olivér, aki mindezek ellenére sem tagadhatta, hogy Varsónak sikerült belopnia magát a szívébe, abba a bolond szívébe.
Szereti Olivér meglehetősen gyakran esett szerelembe, de akkor aztán nagyon. Nem csoda hát, hogy legkedvesebb francia hölgyismerősei nemes egyszerűséggel csak Bourreau des Coeurs-nek, azaz a Szívek Hóhérának becézték. Szereti Olivér igazából nem tehetett az egészről, hiszen még ő maga sem tudta, hogy miféle ördögi vegykonyhában, miféle ördögi akarat keverte számára az ereiben áradó, rossz vért, vagy hogy a géneknek milyen gonosz játéka okolható az őrült szerelemvágyért, azért a kényszerért, hogy neki mindig, mindenhol és minden szituációban szerelmesnek kellett lennie. Ráadásul az ő szerelmessége nem a szó hagyományos, polgári értelemben vett szerelmesség volt, már ha ugyan a szerelem esetén lehet egyáltalán annak polgári vagy bármilyen más változatáról beszélni, a szerelem ugyanis, mint olyan, egyszerűen csak szerelem, és kész. Mindenesetre Szereti Olivér szerelme más volt, őrült volt, felfokozott, mértéktelen, s mint ilyen, az ártatlan áldozat – ezalatt a szerelme vétlen tárgya értendő – számára hosszú távon legalábbis elviselhetetlen. Szereti Olivér a szerelmében végtelenül bohóc volt, és néha nagyon antiszociális.
Történt pedig – mert kivel mással essenek meg hasonló dolgok, ha nem éppen vele – hogy Szereti Olivér egy nyáron eljutott a Visztula-parti városba, ahol az évszázados kerületben, miként azt már említettük volt, sült hús, savanyúság és feltehetően jéghideg sör illata terjengett, a macskaköves utcákon pedig mindenféle giccses marhasággal, például fénykép után festett, minden egyediséget nélkülöző városképekkel próbálta átverni a gyanútlan turistákat az árusok rablóhada. Itt esett meg, hogy Szereti Olivér sétálni indult a girbegurba utcákon, merthogy romantikus lelkivilágához meglehetősen illett az ódon városrészek hangulata, az az érzés, hogy éppen azokban a kiálló utcakövekben botlik sorra el, amelyekben néhányszáz év előtti szerelmesek is bukdácsoltak és talán királyok estek orra.
Hogyan is tudott volna ellenállni Szereti Olivér annak a nevetésnek, amely éppen az egyik majdnem-orraesését követte, minekutána úgy belefeledkezett – vagy ha így jobban tetszik: belebambult – egy aprócska szem-csatába... Három-négy percig csak nézte a kacagó leányt, olyan jó tízméteres távolságból, ahol is egy alacsonyabb kőpárkányra ült, megelőzendő egy immár valódi orraesést. A leány pedig a nézésétől csak még jobban nevetett és talán zavarba is jött kicsikét, néha a tenyerébe hajtotta a fejét vagy elfordult, de azt is csak azért tette, mert annyira nevetett, aminek következtében Szereti Olivér teljesen és halálosan beleszeretett. De tényleg.
A közeli virágárustól sürgősen beszerzett hát egy szál rózsát, amivel feltehetően csak még inkább zavarba hozta a leányt, aki hirtelen szájon csókolta, majd kézen fogta Szereti Olivért, és sétálni vitte az óváros eddig fel nem fedezett utcáin.
– Cserazumjes? Cserazumjes? – Vagyis érted? Érted? Ezt kérdezgette szüntelen a leány – Kasa, így hívják, ennyit legalábbis sikerült megtudnia Szereti Olivérnek –, és csak nézett azokkal a barna szemeivel, és mosolyogtak a múló nyári szeplők az orra környékén, és csak kacagott, kacagott, mert látta, hogy micsoda képtelen a szituáció, hogy Szereti Olivér egy árva szavát sem érti. Szereti Olivér ugyanis a szeretleken kívül – kohámcse, legalábbis hozzávetőlegesen így mondják – tényleg egy árva kukkot sem tudott lengyelül. Kasa pedig angolul és oroszul sem beszélt, így jobb híján csak csókolózással töltötték az időt a templomok és kolostorok között, az árnyékos kapualjakban.
Szereti Olivér pedig mindenesetre megfogadta magában, hogy ha legközelebb Varsóban jár, a következő csók reményében az első útja egészen biztosan az Óváros felé vezet.

Van úgy, hogy néhanap még álmodok a szerelemről.
Különös, furcsa álmok ezek, és különös ébredések, hajnalodván, egyszerre félálomban és félébren, a való és a még oly valóbbnak tűnő valótlan borotvaélű határán.
Fiatal lányok lépnek elő az álom részegítő, varázsos ködéből, frissen, kócosan, hajukon még a párna tollaival. Megsimogatják homlokomat, pislantó szememet újra lepecsételik az emlékezés édes-keserű álom-porával. És ekkor emlékezem...
És ekkor emlékezem a hajnali égboltra, a hajnali égbolt bűnös-vörös, tízkörmű sebeire, és az esteledvén a záródó ablaktáblákon fellobbanó bíbor-narancs lángnyelvekre, és azokra a pillanatokra, amikor megborzongtam, látva végigcsorogni a búcsúzó fényt egy fiatalasszony nyakán és napbarnított kulcscsontjain. És emlékezem az első szál rózsára a legelső találkán az iskola előtt, ahogy megfogtam a kezét, vagy lehet: ő az enyémet, és én azóta mindig az ő szeméről álmodom, és egyszerre újraálmodom a fellebbent szoknyák apró, széltárta titkait a villamos peronján, és olykor-olykor halványan a Nagytemplom mögött elcsattant, játékos csókokra is emlékszem talán...
Van úgy, hogy néhanap álmodok még a szerelemről.