Úgy feketéllik, akár a cseresznye a májusi fákon,
     S szédit, akárcsak a hűs zápor a nyár elején.
Édes cseppjeiben kávé, méz és csokoládé,
     s mandula ízei és érlelt tengeri szél.
Érzed benne cukorrá konzerválva a napfényt.
     Mellé kék pipafüst - távoli partra repít,
kis kikötőbe, ahol kék csempézettek a házak,
     kockás abroszokon frissen sülve a hal,
fádó szól, s boldog-szomorú egyszerre a szíved.
     Messze a tengerpart. Távol a végtelen ég.

Végtelenített, nagy vonatút ez a dzsesszlemez. Éppen
Coltrane fújja a kéklő szaxofonon. Legalább száz
évvel ringat vissza az őszi időben a ritmus.
Dünnyög a bőgő, s közben a seprű játszik a cinnel,
míg zakatol, s míg csattog a váltók hosszu során át.
Dzsesszmozdony: kiereszti a gőzt egy kósza futammal.

Cirka kilencszáztízbe repít el, messze, a tenger-
parti hotelbe: szivarfüsttel boritott el az éjjel.
Halkan szól csak a dzsessz, mig a tenger a partra morajlik,
és a fövenyre teríti a reggel a csillagokat. Már
vár ez a mozdony, vinne tovább a hegyekbe. Fehér gőzt
fúj, s a kazán felfűtve. A dzsessz szól. Hosszu az út még.