Levettem a polcról Az utolsó hajókat, Ady utolsó éveinek verseit. Szomorú és keserű kis könyv ez, Földessy Gyula válogatta az 1914 és 1918 között folyóiratokban - főleg a Nyugatban és a Világban - megjelent Ady-versekből, Szép, merített papírra nyomták, első kiadás, a 72. számú példány, félbőr kötéssel, a bordázott gerincen a három arany betűvel: ADY. Így, amolyan kiáltásként vagy még inkább határozott figyelmeztetésként, csupa nagybetűvel. Ez lesz a mai nap programja.
Ady ma is megkerülhetetlen. Éppen úgy, mint az Új verseknél, vagy méginkább a Vér és aranynál, meg persze Nagyváradon, a Holnap antológia megjelenésekor. Kicsit olyan ő, mint az Eiffel-torony, amikor épült, Ady úrfikorában. Ki rajongott érte, ki mérhetetlenül gyűlölte, de mindenkinek határozott véleménye volt róla. És nem lehetett még tudni, hogy vajon meddig áll majd a Mars mezőn. Nem terveztek vele, de ma is ott áll. Igazodási pont. És Párizsban megkerülhetetlen.
Adyhoz sem lehetett nem viszonyulni így vagy úgy - mint ahogyan nem lehet nem viszonyulni hozzá így vagy úgy ma sem. A súlya vitákat generál és színvallásra késztet száz év múltán is. Ady egy évszázada már a legelevenebb halott.
Megrémít, hogy az irodalomkönyvek lapjairól ismert, plédbe burkolózott, beteg és "öreg" költő mindössze negyvenkét éves volt, amikor - napra pontosan száz éve - eljött érte az Illés szekere. Egy évvel fiatalabb volt, mint most én....
Lapozgatom Az utolsó hajókat, és arra gondolok, hogy Ady él, nagyon is él, és száz év ide vagy oda, vitákat gerjeszt és színvallásra kötelez ma is.
Istenem, ha csak tizedennyi maradna utánunk, ha csak töredékennyi nyomot hagyhatnánk magunkból...
Könyv-jelző: Elmeserkentő bájital – ezzel a címmel közölt recenziót Hexametert dobol ujjával... című kötetemről a Hajdú-bihari Napló 2019. január 25-i, pénteki száma – Fábián György tollából.