Oly pőrén szomorúak a százéves paratölgyek,
állnak a szikkadt domb tetején, ritkás ligetekben,
kérgüktől megfosztott törzzsel, felkopaszítva.

Épp embermagasan pőrék és vérvörösek, s úgy
állnak, mintha lenyúzott bőrük alatt eleven seb
égne, sajogna, de lassan gyógyul közben a kéreg.

Két-háromszáz évig elélnek a hű paratölgyek,
újra meg újra, kilencévente lenyúzva a kérgük,
mégis mindíg újra növesztik a rőt sebeikre.

Ezt ne feledd, amikor bort bontasz majd vacsorához!

Állni a Chartres-i katedrális két tornya előtt, és
nézni, amint ez a két felemás torony áll az időben,
s nézni a nyolcszázéves, kék üvegablakokon túl...
Otthonod itt ez a tér, ahogy otthon a vén Európa.
S otthonod éppúgy Párizs. A boulevard Saint-Michelen vagy
otthon az őszi esőben, a hídon a Szajna fölött. S állsz
megbűvölten a tágas londoni múzeumokban,
és a novemberi fényben a vén Vatikán kupoláit
bámulod és nézel le az Angyalvár tetejéről.
És legalább úgy otthon vagy Brüsszelben, a Grand-Place
környékén, ahol éttermek sorakoznak a zsúfolt,
szűk utcákon. A Károly hídon a májusi este
prágai régi barátként ül meg a vállaidon. Mert
érzed, az otthonod éppúgy itt van, mint Budapesten.

Meg kell érni a borra, ha értékelni szeretnéd.
     Sok-sok csalfa fehér, s huncut, móka-rozé
bort kell megkóstolnod, amíg elszállnak az évek,
     s míg a nehéz vöröset értékelni tudod.

Épp így érnek a múló korral benned a könyvek.
     Krúdy akár az aszú. Márai szürkebarát.
Szentkuthy inkább merlot, testes, benne ribizli
     sejlik, málna ize, s enyhén kis karamell.

Míg fiatal vagy, hallgat a mély bor, karcos az élmény.
     Könnyed könyvet akarsz s andalitó borokat.
Aztán bölcsülsz egyre a száraz, telt vörösekkel,
     s értékelni tudod Szentkuthy mondatait.