Mostanában a belváros házai között barangolva töltötte az éjszakáit, az üres, magányos órákat pirkadat előtt. Az öreg utcákat járva a tavaszt érezte, ahogy az szerteáramlott a sejtjeiben. Hajnaltájt ugyan fagyott még, de esténként nem ment nyolc-kilenc fok alá a hőmérő higanyszála. Az utcákat átjáró illatokból érezte meg a tavasz beköszöntét.
De ideje is volt már, hogy tavaszodjék, mert korán jött a tél, és mintha véget sem akart volna érni. A sötétedéssel hónapokon át hideg járta át a csavargók csontjait és a tereket, a köd pedig megült a parkok zúzmarás bokrai között. Mindannyiszor menekülhetnékje támadt, el a téli városból, mert a hidegben még a csók sem esett olyan jól az embernek.
Nyitott kabátban szeretett járni, élvezte, ha a mellének feszült a szél. Jött is a nátha, meg a köhögés, az orra pedig hetekre úgy eldugult, hogy még a forralt bor fűszeres, borsos és szegfűszeges illata sem segített. Aztán, mintegy varázsütésre, elmúlt a meghűlés, tavaszt idéző napok jöttek, büntetlenül kigombolt kabátokkal. Végre illatokat is érzett megint.
Kedvenc időtöltése lett hát esténként ismeretlen fiatal nők nyomába szegődni, szívével átvenni az apró léptek ütemét, és titkos követőként mélyet, amolyan zsigerekig hatolót szippantani az illatokból, a parfümök illatából, úgy, hogy azt a legutolsó idegszála is érzékelje. Az illatokról mindenféle zenék jutottak eszébe, elfeledettnek hitt melódiák, és velük táncok, régi éjszakák, szoknyák susogása, bokák villanása, kerek vállak, és a nyaka köré egy véget nem érő tánc közben ölelőn fonódó formás barna karok. Ahány illat, annyi édes-keserű emlék. Megannyi fiatal leány, megannyi félig-szerelem.
Büszke volt rá, hogy minden parfüm illatát felismerte. Úgy érezte, ez valami különleges, valami olyan, amivel imponál a nőknek. Gyakorolta is ezt a képességét becsülettel.
Ez az illatfelismerés nála onnan eredeztethető, hogy valaha beleszeretett egy parfümériában dolgozó leányba, persze nem halálosan, hiszen ha mindig halálosan lenne szerelmes, akkor nemhogy hét, de hétszázhetvenhét élet is édeskevés lenne neki, de beleszeretett, egy egészen kicsit biztosan. Talán még szerelmes is volt, vagy valami olyasféle a parfümériás lányba, a nagy barna-fekete szemeibe, meg a kezébe, amivel az illatmintákat az orra elé emelte. Szép, ápolt barna keze volt, jól mutatott rajta az arany ékszer. Akkoriban minden pénzét parfümökre költötte, és ha másra nem is jutott, de hetente végigpróbálta a kis belvárosi parfüméria illatait.
Volt már olyan is, hogy az illata miatt hagyott ott valakit. Persze talán egyszerűbb lett volna megajándékozni azt a fiatalasszonyt valami olyan apró, ékszernyi üvegszelencével, amely az orrának ezerszer kedvesebb illatot rejt. Végül mégsem tette, s a fiatalasszony még ma sem sejti, hogy ha akkor este más parfümöt tesz a nyakára, a füle mögé, és a csuklójára, talán másképp is alakulhatott volna a kettejük dolga.
Általában a könnyű kék, vagy a kék és arany illatokat kedvelte leginkább, de a püspöklilás árnyalatok sem álltak messze tőle. A legnagyobb szerelmeinek illatai voltak ezek. Laura, Venezia, Venezia Pastello, Millennia... A sárgadinnye illatú nők után is mindig megfordult.
No és az áldott Tension! Mintha áram ütötte volna meg, egyszerre bolydult fel benne minden. Eszét vesztette ettől az illattól, bolondja lett, ahogy magába szívta, és ahogy az valami isten se tudja milyen kémiai folyamat révén beépült, elraktározódott a sejtjeinek egy-egy apró zárványába, mintegy etalonjaként, mércéjeként az összes többi régi és jövőbeni illatnak. Ha valamibe, hát ebbe végzetesen szerelmes volt. És tudta, ezt az orrának oly' kedves illatot csak egyvalaki tudja úgy viselni, olyan kívánatosan, olyan szerelemmel telten, és olyan ősidők óta ismerős módon, hogy abba a szív is belesajdul.
Hát ezt az illatot kereste mostanság esténként a város százéves utcáin a nők után kujtorogva.