Levettem a polcról Az utolsó hajókat, Ady utolsó éveinek verseit. Szomorú és keserű kis könyv ez, Földessy Gyula válogatta az 1914 és 1918 között folyóiratokban - főleg a Nyugatban és a Világban - megjelent Ady-versekből, Szép, merített papírra nyomták, első kiadás, a 72. számú példány, félbőr kötéssel, a bordázott gerincen a három arany betűvel: ADY. Így, amolyan kiáltásként vagy még inkább határozott figyelmeztetésként, csupa nagybetűvel. Ez lesz a mai nap programja.

Ady ma is megkerülhetetlen. Éppen úgy, mint az Új verseknél, vagy méginkább a Vér és aranynál, meg persze Nagyváradon, a Holnap antológia megjelenésekor. Kicsit olyan ő, mint az Eiffel-torony, amikor épült, Ady úrfikorában. Ki rajongott érte, ki mérhetetlenül gyűlölte, de mindenkinek határozott véleménye volt róla. És nem lehetett még tudni,  hogy vajon meddig áll majd a Mars mezőn. Nem terveztek vele, de ma is ott áll. Igazodási pont. És Párizsban megkerülhetetlen. 

Adyhoz sem lehetett nem viszonyulni így vagy úgy - mint ahogyan nem lehet nem viszonyulni hozzá így vagy úgy ma sem. A súlya vitákat generál és színvallásra késztet száz év múltán is. Ady egy évszázada már a legelevenebb halott. 

Megrémít, hogy az irodalomkönyvek lapjairól ismert, plédbe burkolózott, beteg és "öreg" költő mindössze negyvenkét éves volt, amikor - napra pontosan száz éve - eljött érte az Illés szekere. Egy évvel fiatalabb volt, mint most én....

Lapozgatom Az utolsó hajókat, és arra gondolok, hogy Ady él, nagyon is él, és száz év ide vagy oda, vitákat gerjeszt és színvallásra kötelez ma is.

Istenem, ha csak tizedennyi maradna utánunk, ha csak töredékennyi nyomot hagyhatnánk magunkból...

Könyv-jelző: Elmeserkentő bájital – ezzel a címmel közölt recenziót Hexametert dobol ujjával... című kötetemről a Hajdú-bihari Napló 2019. január 25-i, pénteki száma – Fábián György tollából.

Könyv-jelző: Elmeserkentő bájital – Nagy Gábor Miklós Hexametert dobol ujjával… című kötetéről

Kérek tíz deka sonkát és ugyanannyi szalámit – sokan ismerik a Devecseri Gábornak tulajdonított, hétköznap talált hexametert, sőt talán bármelyikünkben pattoghat e ritmus, ahogy jövünk-megyünk az utcán, ha kellő mennyiségben és igénnyel olvastunk ily formájú költeményeket.

Megérkezett a postaládámba a Magyar Napló januári száma, benne a 2018-as évfolyam repertóriumával. Hááát, az Írószövetség folyóiratában tavaly megjelent versek szerzőinek névsorában több mint megtisztelő ott látni a nevemet közvetlenül Nagy Lászlóé fölött, egy oldalon Kányádi Sándorral, Ágh Istvánnal, Lackfi Jánossal, Ratkó Józseffel, Szécsi Margittal, Báger Gusztávval és Vitéz Ferenccel - hogy az éppen 100 éve elhunyt Ady Endréről már ne is beszéljek... Meg vagyok illetődve. Nem kicsit. Nagyon. Hála és köszönet Zsille Gábor szerkesztő úrnak.

A Magyar Napló tavaly augusztusi számában megjelent időmértékes verseim ide kattintva elérhetők.

A Magyar Napló honlapja ide kattintva olvasható.

Vízkereszt van. Emlékszem a régi telekre, az olajkályhán pörkölt narancshéj illatára anyu munkahelyén, emlékszem a hatalmas, vajszínű kávédarálók illatára a közértek pénztáránál, és emlékszem a lebontott karácsonyfák szörnyű és nyomasztó magányára a január eleji esőben. Rég volt, majd' negyven éve már.

1981 lehetett, vagy '82 talán, és kidobot karácsonyfákkal volt tele a lakótelepen a kukák környéke. A karácsonyi hónak már nyoma sem volt az ónos esőben, az ólomsúlyú cseppek pedig rég leverték a fák alá a maradék tüskéket is. Lehangoló, szürke napok voltak ezek akkoriban. Hat-hétévesen jártuk végig a lakótelepen a kidobott fenyőfákat a kukák környékén, véletlenül rajtuk felejtett szaloncukrokat kerestünk - néha volt, hogy maradt egy-egy belőlük a fákon hagyott cukorpapírok között. Leginkább zselések voltak csak, aranyszínű vagy piros papírban. Úgy hiszem, különleges találatnak számított akkoriban egy-egy kék-ezüst papírban ottfelejtett, málnaízű konzum szaloncukor.