Január

Karcol a szél és reccsen a jég és csizma csikordul.
Csillag fázik a vibráló, kristályhideg égen,
s közben mintha üveghangon pattanna a hajnal.
Lent a fagyott tó partján szél tépázza a nádat.

Február

Farsangkor jó forralt bor melegít, s a tepertős
házi pogácsa. Az ablakodon még néha virág nő
jégből, s tűnik a semmibe gyorsan a reggeli fénnyel.
Dermedt végtagodat mozgasd! Múlóban a tél már.

Március

Gyenge a krókusz szára, de áttör mégis a jégen:
kertkapu mellett, rózsa tövén cseppent lila tintát
huncut Március. Élénk szél kacag, és ma titokban
pattan a rügy: tavasz ébred. Tedd el a télikabátot!

Április

Női szeszély. Kócos szél. Villámok zivatarral.
És a talaj mentén a fagyok még visszaköszönnek.
Kerti gyümölcsfavirágok szirmát kergeti körbe,
s furcsa fogócskát játszik az illatos április olykor.

Május

Lándzsás nyárfák strázsáló sora közt fut az út. Már
majdnem nyár ez a sárga, piros, kék, zöld szalagokkal
integető május. Reggelre kizöldül az erdő,
s illatokat hoz a szél: az akácot, a bodzavirágét.

Június

Nyár van, s elveri gyorsan az utca porát ez a zápor,
dörren a felhős ég és illata száll az esőnek.
Szomjas szádban roppan a vastag húsu cseresznye.
Lázasak és rövidebbek ilyenkor a fűszeres éjek.

Július

Úsznak a bágyadt dombok a kék, remegő levegőben,
olvad az aszfalt. Kis zöld gyík keres árnyat a falnál,
nem mozdul, majd fürgén cikkan a kánikulában,
illan a tüskés ágak alól. Már érik a málna.

Augusztus

Nézd csak, a gyönge pipacs vércsöppjei égnek a tájon,
s arrébb kombájn porzik a sápadt búzamezőben.
Árokparton a búzavirág kék szirmai szétszórt,
csorba tükörcserepekként: apró égdarabok csak.

Szeptember

Lassan barnul a gesztenyefák kusza lombja. Vörös bükk
lángol szinte a parkban, s izzik a som, meg a kőris.
Olykor már szomorodnál, jönnek a hosszura nyúló
esték. Mégis jobb ma a kedved az őszi szinektől.

Október

Dérrel csípi a reggel a rozsdás kertben a szőlőt,
érett alma lehullik a furmintillatu őszben,
sárgul a vackor, s élénk illata bódit a birsnek.
Korhadt létra hever feldőlve a barna avarban.

November

Sűrű, vak ködben nyirkos, bús szél tapogatja,
gyötri a fák kopasz ágát és az agyérkoszorúkat.
Húzza a tested a lucskos, sárszagu föld lefelé. Vén
csontjaid érzik a kort, az idő gyötrő rohanását. 

December

Telve a naptár. És az olajkályhán a narancshéj
pörkölt illata furcsa varázslat: régi gyerekkor.
Hó fedi lépteidet. Csend lesz, szép várakozással
múlik az este. A csöndben hallani, hogy havazik kint.

Nyár van. Csendes az este, s könnyű bor poharamban.
Rózsafa illata száll. A pipám parazsába ha nézek,
nézem a füst kékjét, meg az izzását a dohánynak,
és a parázs melegét érzem s őrzöm tenyeremben.
Bordós és vöröses pipatest, halvány erezettel:
Korzika tengeri szél fútt, szikkadt, rossz talaján nőtt
cserjés hanga öreg gyökeréből lett kifaragva.
Régi gyökér, jól tűri a tűz parazsát odabent, míg
fent, az acélszinü égen a sápadt Hold pihen éppen.

Oly pőrén szomorúak a százéves paratölgyek,
állnak a szikkadt domb tetején, ritkás ligetekben,
kérgüktől megfosztott törzzsel, felkopaszítva.

Épp embermagasan pőrék és vérvörösek, s úgy
állnak, mintha lenyúzott bőrük alatt eleven seb
égne, sajogna, de lassan gyógyul közben a kéreg.

Két-háromszáz évig elélnek a hű paratölgyek,
újra meg újra, kilencévente lenyúzva a kérgük,
mégis mindíg újra növesztik a rőt sebeikre.

Ezt ne feledd, amikor bort bontasz majd vacsorához!

Állni a Chartres-i katedrális két tornya előtt, és
nézni, amint ez a két felemás torony áll az időben,
s nézni a nyolcszázéves, kék üvegablakokon túl...
Otthonod itt ez a tér, ahogy otthon a vén Európa.
S otthonod éppúgy Párizs. A boulevard Saint-Michelen vagy
otthon az őszi esőben, a hídon a Szajna fölött. S állsz
megbűvölten a tágas londoni múzeumokban,
és a novemberi fényben a vén Vatikán kupoláit
bámulod és nézel le az Angyalvár tetejéről.
És legalább úgy otthon vagy Brüsszelben, a Grand-Place
környékén, ahol éttermek sorakoznak a zsúfolt,
szűk utcákon. A Károly hídon a májusi este
prágai régi barátként ül meg a vállaidon. Mert
érzed, az otthonod éppúgy itt van, mint Budapesten.

Meg kell érni a borra, ha értékelni szeretnéd.
     Sok-sok csalfa fehér, s huncut, móka-rozé
bort kell megkóstolnod, amíg elszállnak az évek,
     s míg a nehéz vöröset értékelni tudod.

Épp így érnek a múló korral benned a könyvek.
     Krúdy akár az aszú. Márai szürkebarát.
Szentkuthy inkább merlot, testes, benne ribizli
     sejlik, málna ize, s enyhén kis karamell.

Míg fiatal vagy, hallgat a mély bor, karcos az élmény.
     Könnyed könyvet akarsz s andalitó borokat.
Aztán bölcsülsz egyre a száraz, telt vörösekkel,
     s értékelni tudod Szentkuthy mondatait.

Friss ez a csalfa rozé, szeder ízével pezseg éppen...
   Könnyű nyári ebéd - s szinte itatja magát.
Rajnai rizlingből habzó nagyfröccs poharamban:
   nyárestén lazitás kint a diófa alatt.

Ő a sosem volt emlékek hegedűse, a bortól
színesedik boldog-szomorú szívében a régvolt
úrfikor édes, pókhálós, porlepte meséje.

Kancsó bor mellett támasztja fejét meg a vándor.

Hallani, hogy muzsikál ezeregy dús, bús magyar éjjel
álombéli szerelmek szép gordonkaszavával,
s titkon postakocsik tűnnek fel a tejszerü ködben.

Kocsmai ködlovagok bóklásznak a macskaköves, szűk
utcákon, viszi szívük a női cipők kopogása.

Régvolt álmok képei villannak fel a múltból,
éjjeli konflisok ablakain túl. Furcsa stroboszkóp:
már-már elfeledett buja színek, s illatok, ízek,
szeplők, tincsek, imák – hát ez volt egykor az élet.

Kandellábereken túl, hársak s gesztenyefák nagy
árnyékában elindul a vándor az éjjeli gyorssal.

És az acélkerekek bús szív ütemét zakatolják.

Elérhetők Vitéz Ferenc irodalmi és művészeti folyóirata, a Néző • Pont 2017. évi, immár XII. évfolyamának számai az Országos Széchenyi Könyvtár Elektronikus Periodika Archívumban. A folyóirat művészi színvonalát és a szerkesztő, Vitéz Ferenc kulturális missziójának értékét jól mutatja, hogy az elektronikus archívumban a látogatók száma már meghaladta a tízezret. Előfizetni pedig érdemes :-)

A magam részéről a Néző • Pont 2017. évi XII. évfolyamának 77. és 81. számában szerepeltem versekkel és kisprózával. A 77. (április–májusi) szám ide kattintva, a 81. (decemberi) szám pedig ide kattintva letölthető. A teljes 2017-es évfolyam ide kattintva érhető el.

Egyszer láttam az éjjeli tengert. Holdtalan éj volt,
lusta, grafitszinü felhők gyűltek a végtelen égen,
s inkább éreztem csak a mélységet - beborított.

Itt-ott apró, fényes szentjánosbogarakként
távoli, néma hajók lámpái világitanak, kis
fénypontként, árván vibrálva a mélyfeketében.

Mégis mennyire más ez a vibrálás: nem az égbolt
csillagait látod felfényleni túl a sötéten.
Érzed: másként végtelenebb ez, mint a világűr.

Hogyha az égre figyelsz, tudod azt jól, hogy helyeden vagy.
Közben nyomja a talpad a Föld, így van viszonyítás:
van lent, van fent, s pontosan érzed, hol vagy a térben.

És tudod azt jól: apró pont vagy a végtelen űrben,
ám a tömegvonzással mégis van bizonyosság:
itt élsz, s nem veszel el kusza csillagképek alatt sem.

Mennyire más ez az éjjeli tenger! Holdtalan éjen
hallod szüntelenül zúgó moraját, s idegedben
érzed az irdatlan távolságot, meg a mélység

irdatlan súlyát nehezedni magadra. Körötted
roncsokat és a kalózok csontjait őrzi a tenger.
Nincsenek égtájak, sem fent, sem lent, csak a mély van.

Érzed: az éjjeli tenger partján nincs bizonyosság.

Majd' ezer éve a Szent György-vár vastag fala mentén
áll a katedrális, két csipkés tornya a tengert
nézi. E vén kikötő-őr, kőbe meredt nyugalommal
nézi, ahogy rég nézte a bátor felfedezőket.

Bús lovagok porladnak a templomi tér hüvösében,
ódon sírköveik koptatja a lassu idő és
elkoptatja a vésett írást mind az a sok térd,
míg az imákat a tömjén szálló füstje repíti.

Páva vonul fel-alá az olajfák szürke-ezüstje
árnyékában, a vár ostrom koptatta kövén, míg
vínó verde, a friss zöld bor hűsít poharamban.
Zöldfülü, zsenge e bor még, nincs mélysége, de frissít.

Lent a huszonnyolcas kis villamosok kanyarognak
hosszan, csempézett házak közt, macskaköves, szűk
utcákon. Kis téren akác s a narancsfa virágzik
és sós tengeri szél fúj, sült halak illata érzik.

Átellenben a dombon nézed a régi kolostort,
földre rogyott tetejével. Boltívek vonalát nézd,
néhány kőbordát, ahogy átívelnek a téren
és az időn, dacolón földrengéssel s a korokkal.

Arrébb Krisztus tárt karu szobra vigyázza az öblöt,
és hazavárja a fürge hajókat a vén kikötőben,
hol nagy, tengeri szürke sirályok szállnak a rakpart
zöld, mohalepte kövén túl, apró hallal a csőrben.

Itt ez a város. S ennél nincs már más nyugatabbra.
Itt ér össze a Föld meg a tenger a végtelen éggel,
Isten nagy tenyerében a kék keveredve a kékkel.
Érzed: e város egének kékje alatt van az otthon.