Október közepén egy reggel a Jászai téren
összefut egy kávéra a Költő és Iuvenalis.
Állnak a Margit hídon, s nézik a vén Budapestet.
Költő:
Nézd, a hatalmas vasdaru kémleli, nézi a várost
pálcikavékony szerkezetével: furcsa keringő…
Iuvenalis:
Mintha hatalmas dervis rút csontváza forogna
körbe megint – monoton forgás, ha rakodja a terhét.
Még alig ébred a Nap, s máris dübörögnek a gépek!
Költő:
Furcsa madártávlatból látni a reggeli várost,
látni az ólmos időben a sok munkába igyekvőt.
Ködtakaró lepi még a Galéria zöld kupoláját:
épp csak sejlik a vár nagy tömbje a néma folyón túl…
Iuvenalis:
Vén buszok állnak a pesti dugóban a fellobogózott
hídon, az alvázuk peremén kivirágzik a rozsda!
Költő:
Lassan mozdul a víz a hidak pillérei közt, míg
némán és makacs állandósággal halad egyre…
Iuvenalis:
Mit visz a víz? Csak a mocskot, a városi lét napi szennyét
hordja, mióta csak emberek élnek a vén Duna partján!
Költő:
S ott az a ház: kontúrjait oldja a reggeli pára,
pasztellként olvadnak a színek a hajnali fényben.
Egykor a másodikon sok versét szülte a költő…
Iuvenalis:
Hajnali pára helyett csak a szmog, mi takarja a látványt:
hámló házfalakat, koszos ablakokat, s a nyomort is.
Költő:
Oly szörnyen cinikus vagy! Nem látod meg a szépet?
Tényleg ilyen ridegen rondának látod a várost?
Versre nem ihlet már a hidak szépsége, a parkok
őszi ezerszín fái, a város ritmusa téged?
Iuvenalis:
Látom a sok rohanó, ideges polgárt… Ez a ritmus?
Ebből kellene pontos hexameterbe faragni
és metafórákká kottázni a városi reggelt?
Már csak az indulat ihlet versre, ahogy tud. A nép meg
cirkuszt és kenyeret kér: verset sincs kinek írni…
(A XXI. Aquincumi Költőverseny döntős verse.)