Verseddé kottázod a rügyfakadás muzsikáját.

Táncos talpad alá kócos szél hegedül.

Hexameterek a Néző • Pont decemberi számában

2018/11/30. - írta: Szívállásjelentés

img_20181130_101237.jpg

Hexametert dobol ujjával... című kötetemről közöl ismertetőt a Néző • Pont folyóirat XIII. évfolyamának 2018. decemberi száma.

Vitéz Ferenc irodalmi és művészeti folyóirata 88-89. kötetében a könyvismertetővel együtt a kötetből néhány hexameterekben írott versem is helyet kapott.

Nagy-nagy köszönet Vitéz Ferencnek - a Néző • Pont korábbi számai pedig egytől-egyig letölthetőek az Országos Széchenyi Könyvtár periodika-archívumából.

A Néző • Pont folyóirat decemberi számában megjelent időmértékes verseim itt olvashatók:
Krúdy
Lisszabon
Otthon, Európában
Régi gyökér

Címkék: aktuális
Szólj hozzá!

Van Gogh kékje (hexameterek)

2018/11/20. - írta: Szívállásjelentés

Emlékszem, hogy mennyire szíven ütött ez a kék szín:
van Gogh kékje a vásznon a sárgás búzakazallal...
Álltam a párizsi tágas, üvegkupolás Musée d'orsay
termében, megszédültem, bódultan e színtől.
Tán csak a chartres-i katedrális kék ólomüvegből
készült ablakain betörő fény kékje ilyen szép.

Honnan, mondd, honnan született ez a kék meg a vásznon?

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Garabonciás ősz

2018/11/18. - írta: Szívállásjelentés

autumn-1685924_1920.jpgSzerda reggel fél hatkor megérkezett a városba az ősz. Váratlanul jött, frissen borotvált arccal, a szeme körül szarkalábakkal, bokáig érő, nyitott ballonkabátban, szemébe húzott kalappal, egy hosszú, csíkos sálat húzva-lobogtatva maga mögött. Élénk volt, gyors és huzatos, mint egy forradalmár, aki rárúgja az ajtót a vénasszonyok hosszúra nyúlt nyarára. Friss volt, harsány és elegáns, mint az első kékfrankos rozé a szüret után.

A jöttét a városban jóval korábbra várták – a gesztenyefák tenyérnyi levele hetekkel ezelőtt lehullott már –, ki tudja, merre csavargott, itt-ott már azt suttogták a jól értesültek, hogy végképp eltévedt valahol. Csípős, nyugati széllel érkezett, kukákat borogatott, a bérházak huzatos kapualjaiba és a diófák csupasz ágai közé füttyöt varázsolt, és amerre járt, táncba kezdtek a tegnapelőtti újság gyűrött lapjaival a falevelek. Megérkezett, és a jöttére hosszú kabátot vettek, sálat kötöttek és a kalapjukat a szemükbe húzták a városlakók. Megérkezett az ősz, és a nyugati széllel végigszaladt a városon. Elkergette az ólomsúlyú ködöt, amely hetek óta ránehezedett a terekre és nyúlt végig lustán a sugárutakon. Lerázta a sziget százéves fáinak ágairól az utolsó faleveleket, néhány elkésett gesztenye koppant még a park macskakövein, sietős léptei alatt pedig reccsenve tört apró darabokra az elmúlásszagú avar.

Hirtelen toppant be az ősz, és valami különös nyugtalanságot hozott magával: az útnak indulás nyugtalanító kényszerét. Amikor a csontjaiban érzi az ember, hogy itt az idő, amikor útnak kell eredni. Felülni a vörös postakocsira, vagy csak az első vonatra, ami délnek megy vagy nyugatnak, és messzire menni, egészen a tengerig, régi városokba, ahol még macskakövesek és girbegurbák az utcák a várhegy oldalában, ahol érezni a kikötő illatát, és ahol a kockás abroszos kisvendéglőkben friss halat szolgálnak fel, könnyű, új borokkal.

Mint ahogy a nyárelőn kibújt vándormadár se tudja, hogy miért kell mennie és hová, ha egyszer csak betoppan a városba az ősz, ugyanígy nem tudod te sem, csak érzed az idegeidben, a génjeidbe kódolt, különös nyugtalansággal, hogy indulni kell, valahová messze délre vagy délnyugatra, ahonnan a szél fúj és ahonnan idáig hozta hosszú kabátjába rejtve a narancsfák illatát a garabonciás ősz.

Címkék: próza
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása