Szerda reggel fél hatkor megérkezett a városba az ősz. Váratlanul jött, frissen borotvált arccal, a szeme körül szarkalábakkal, bokáig érő, nyitott ballonkabátban, szemébe húzott kalappal, egy hosszú, csíkos sálat húzva-lobogtatva maga mögött. Élénk volt, gyors és huzatos, mint egy forradalmár, aki rárúgja az ajtót a vénasszonyok hosszúra nyúlt nyarára. Friss volt, harsány és elegáns, mint az első kékfrankos rozé a szüret után.
A jöttét a városban jóval korábbra várták – a gesztenyefák tenyérnyi levele hetekkel ezelőtt lehullott már –, ki tudja, merre csavargott, itt-ott már azt suttogták a jól értesültek, hogy végképp eltévedt valahol. Csípős, nyugati széllel érkezett, kukákat borogatott, a bérházak huzatos kapualjaiba és a diófák csupasz ágai közé füttyöt varázsolt, és amerre járt, táncba kezdtek a tegnapelőtti újság gyűrött lapjaival a falevelek. Megérkezett, és a jöttére hosszú kabátot vettek, sálat kötöttek és a kalapjukat a szemükbe húzták a városlakók. Megérkezett az ősz, és a nyugati széllel végigszaladt a városon. Elkergette az ólomsúlyú ködöt, amely hetek óta ránehezedett a terekre és nyúlt végig lustán a sugárutakon. Lerázta a sziget százéves fáinak ágairól az utolsó faleveleket, néhány elkésett gesztenye koppant még a park macskakövein, sietős léptei alatt pedig reccsenve tört apró darabokra az elmúlásszagú avar.
Hirtelen toppant be az ősz, és valami különös nyugtalanságot hozott magával: az útnak indulás nyugtalanító kényszerét. Amikor a csontjaiban érzi az ember, hogy itt az idő, amikor útnak kell eredni. Felülni a vörös postakocsira, vagy csak az első vonatra, ami délnek megy vagy nyugatnak, és messzire menni, egészen a tengerig, régi városokba, ahol még macskakövesek és girbegurbák az utcák a várhegy oldalában, ahol érezni a kikötő illatát, és ahol a kockás abroszos kisvendéglőkben friss halat szolgálnak fel, könnyű, új borokkal.
Mint ahogy a nyárelőn kibújt vándormadár se tudja, hogy miért kell mennie és hová, ha egyszer csak betoppan a városba az ősz, ugyanígy nem tudod te sem, csak érzed az idegeidben, a génjeidbe kódolt, különös nyugtalansággal, hogy indulni kell, valahová messze délre vagy délnyugatra, ahonnan a szél fúj és ahonnan idáig hozta hosszú kabátjába rejtve a narancsfák illatát a garabonciás ősz.
Látod, a hegy tetején már ólomsúlyu a felhő.