Verseddé kottázod a rügyfakadás muzsikáját.

Táncos talpad alá kócos szél hegedül.


Megmarad állandónak a város

2017/04/08. - írta: Szívállásjelentés

Megmarad állandónak a város a lomha időben
   – nézd meg jól magad is Aquincum falait!
Látod, a város nem pusztán a kövek sokasága,
   s mostoha századok elnyűvik a gránitot is.

Nem köveket gyúr, formáz várossá az idő. Ez
   több annál, amit itt utcák és a terek
alkotnak, sokkal több házak szürke soránál:
   omlik a kő – s van, ami állja a századokat.

Nem csak a kő, a beton, meg a tégla, gerenda, az aszfalt,
   nem csak ezekből lesz várossá ez a tér.
Épül az élni tudásból s építő akaratból:
   mindig a megmaradó polgárság a habarcs.

És nem a hódítók emlékét őrzik a szobrok:
   őrzik azét, aki itt városokat felemelt.
Őrzik azét, aki nem pusztít, rombol, hanem épít
   színházat, tereket, művelt városokat.

Nem csak a márványból épült aranyos palotákból
   érkezik az, kinek itt szobrot emelhet a kor.
Nem csak a trónörökösből, nem csak a hercegi sarjból
   sarjadhat várost építő akarat,

s jobbító szándék – mi kiállja a lomha időt is.
   Múltak a századok és nem gazdag hadurak,
ámde a polgárok, költők, várost alapítók
   régvolt emlékét őrzik az utcanevek.


(A XX. Aquincumi Költőversenyen az Új Nyugat Irodalmi Kör és a Nyugat Plusz folyóirat különdíjával kitüntetett vers.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Poroszkáló őszben

2016/12/26. - írta: Szívállásjelentés

Mintha olvadt arany csorogna végig az utcán,
Úgy fénylenek a fák a reggeli fényben.
Hosszan nyújtóznak az árnyak, és az elmúlt
éjszakai eső cseppjeitől valószínűtlenül csillan
minden egyes falevél. Van remény.

Mintha csak lebegnének lustán a hegyek,
vagy végignyújtóznának egy kékesszürke
felhővánkoson, valahol a poroszkáló őszben,
Ég és Föld között, Bátonyterenyénél.

Lassan az útszéli akácok is felkopaszodnak,
néhány öreg diófa és az illatos birsek kitartanak még,
de a pirkadati szél már kócolja a nádat.

Van valami egészen ihletett a percben,
az őszben és a pirkadatban Szilvásvárad felé,
színek, amelyek talán nincsenek is, mert csak
a szívben ébred a reggellel a ritka hangulat,
amikor a napfény a házak tetejét éri,
és ez a vörös és sárga, éppen ebben az arányban
csak a szívben létezik talán.

Őszül az idő és hűvösebbek a nappalok.
Hosszú, bújós estéket szeretne ilyenkor a szív.

 

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Pókhálót karcol

2016/12/26. - írta: Szívállásjelentés

Ez az ősz is elmúlik majd egyszer
– merthogy az őszök sorra múlnak el –,
szemeid köré pókhálót karcol,
miközben lassan újra útra kel.

Mert ez most nem az a kor, amikor
a városba beszökő ősz kacag.
A hegyek felől lomha, nehéz köd
lepi lassan el a sugárutakat.

Érzed, hogy a tested egyre húzza
magához az ázott, sárszagú föld.
S mintha lomhán gyorsulna a makacs
idő a nehéz sárrögök fölött.

 

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Záporillat

2016/10/24. - írta: Szívállásjelentés

Néha mintha megfeledkezne magáról a város,
és belefeledkezne az áprilisi késő délutánba,
s városnak lenni felejtene el egy időre talán.

Öt-hat sietve megtett lépés volt csupán
– Margit híd, budai hídfő, hétfő délután –
néhány méter csak a hosszú peronon.

Jobbra bágyadt fény csorgott a Dunába
a Parlament kupolájáról a rakparton át.
A Szent István körúton futva érkezett
kelet felől, fürge lábain a zápor.

Óvatlanul intim pillanat volt ez,
a város megejtő, apró tévedése,
amíg érezni engedte a zápor illatát,

néhány másodpercre csak, túl a hév szagán
és túl a délutáni forgalom porán
– Margit híd, budai hídfő, hétfő délután.

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Valódi

2016/07/08. - írta: Szívállásjelentés

Az acélos égen a Hold figyel,
mintha csak állandó lenne
egy sokismeretlenes egyenletben.

Pipafüst vegyül a mézvirág
édes illatával, cserebogár
koppan, a rózsatő levelei
titkon pattannak ki s nőnek
lassan rózsaággá.
A kései furmint aranyában
bezárva a tavalyelőtti nyár
és a kora ősz fáradt napsütése:
cukorrá nemesült fotonokként
konzerválva a kozmikus idő.

Talán semmi sem úgy igaz,
ahogyan látni.

Azt hiszed, hogy porból vagy te is,
a kóbor csillagok porából vétettél,
amiből a Hold is egykor összeállt,
és ami habarcsként fogja össze
évszázados katedrálisok köveit.
És porrá leszel majd, ha földbe tesznek,
egy igazi égitest igazi porává,
s atomjaid por-vándoraivá lesznek
a mérhetetlen csillagűrnek talán.

De talán semmi sem úgy igaz,
ahogyan látni.

Talán nem is a repülőgép az igaz,
ami Ferihegy felől lassan kúszik
az acélos égre, a Hold alá, mert
talán csak a repülőgép jelzőfényének
a remegése valódi.

Talán nem is a cserebogár az igaz,
és nem is a fal, aminek koppan,
nem az a vasbeton a valódi,
hanem csak maga a koppanás létezik,
és a cserebogár szárnyának rezdülése.

Talán por sem vagy, sem molekula,
sem hús, sem vér, sem sejtek tömege,
csak néhány milliárd atomi illúzió.

Talán minden, ami anyag, csak a látszat,
és egyedül a húr igaz benned, ha rezdül.

És lehet, hogy nem igaz ez a vers sem,
látszatpapíron látszatkarakterek csupán.
Nem a betű, csak a vers zenéje valódi,
csak a zengő zöngés hangzók, amelyek
valahol talán egyszer visszhangra lelnek
az univerzum atomnál kisebb,
de egyszerre végtelen húrjain.

 

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyamának 72. kötetében, 2016 júniusában.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Categoricus imperativus

2016/06/10. - írta: Szívállásjelentés

Földbe kapaszkodnak gyökerükkel a régi diófák,
korhadt ágaikon szomorúan az angyalok ülnek,
ők játsszák, oly tisztán hallod a szép hegedűszót.
Hallgass bent a magányos, bús gordonka szavára!

Halld, hogy sírnak a sínek a villamosok kerekétől,
és a sziget százéves gesztenyefái zenélnek!
Zongora hangja – Chopin – mit a fák a tenyérlevelükkel
játszanak este, mikor már őszbe borulnak a lombok.

Verseddé kottázzad a rügyfakadás muzsikáját,
s mások is úgy hallgathassák meg az égi zenéket,
mint te, s mint ahogyan bent szíved húrjai zengnek.
Írj, s kottázd le a dallamokat, csakis ennyi a dolgod!

S mert magyar író vagy, tudod azt, felelős vagy a nyelvért.
Nincs már más erkölcsi parancs: te csak írj, amíg írhatsz!
S pontosan írni: e szép categoricus imperativus,
ennyi az író szép, belső erkölcsi parancsa.

Szépen s pontosan írni: e kényszerü, szép felelősség.
Mindig tudnod kell, mikor és hova tedd ki a vesszőt,
s hogy szerkeszd pontossá mondataid. Hamisan szól
pongyola módra megírt mondatban a bús hegedűszó...

(A verset ezüst babérkoszorúval és az Aquincumi Múzeum különdíjával jutalmazta a XIX. Aquincumi Költőverseny szakmai zsűrije.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Állandó Te vagy itt…

2016/06/10. - írta: Szívállásjelentés

Éjszaka van, nagy a csend, odakint az eső esik éppen,
és szomorú az idő, fúj az az északi szél.
Hallom az ablakpárkányon kopogó ütemében
hulló őszi esőt: halk nesze róla beszél.

Ott, valahol keleten már századok óta vigyázzák
s rejtik ölükbe a vén, apró templomokat
mind a hegyek, melyeken most fák dús ágai rázzák
zörgetik őszbe borult, színes lombjaikat.

Ott élsz, látod az állandóság ősi mikéntjét.
Épp ilyen ősi, örök Érted bennem a tűz.
Állandó Te vagy itt az időben, a Hold puha fényét
érzem: ölel, s ez a fény mindig öled fele űz.

Címkék: vers
Szólj hozzá!