Verseddé kottázod a rügyfakadás muzsikáját.

Táncos talpad alá kócos szél hegedül.

Egy versem az Ezredvég legfrissebb számában

2016/07/17. - írta: Szívállásjelentés

ezredveg_2016_07_08.JPG

Válogatást közölt az április 9-én megrendezett XIX. Aquincumi Költőverseny döntős verseiből az Ezredvég folyóirat 2016. július-augusztusi (XXVI. évfolyam 4.) száma. A kiadvány a verseny 32 döntős alkotása közül 12 verset közölt, köztük a Categoricus Imperativus című versemet, amelyet ezüst babérkoszorúval és az Aquincumi Múzeum különdíjával jutalmazott a szakmai zsűri.

A folyóirat a napokban lesz kapható az újságárusoknál. A kiadványt forgalmazó standok listája itt olvasható.

Címkék: aktuális
Szólj hozzá!

Valódi

2016/07/08. - írta: Szívállásjelentés

Az acélos égen a Hold figyel,
mintha csak állandó lenne
egy sokismeretlenes egyenletben.

Pipafüst vegyül a mézvirág
édes illatával, cserebogár
koppan, a rózsatő levelei
titkon pattannak ki s nőnek
lassan rózsaággá.
A kései furmint aranyában
bezárva a tavalyelőtti nyár
és a kora ősz fáradt napsütése:
cukorrá nemesült fotonokként
konzerválva a kozmikus idő.

Talán semmi sem úgy igaz,
ahogyan látni.

Azt hiszed, hogy porból vagy te is,
a kóbor csillagok porából vétettél,
amiből a Hold is egykor összeállt,
és ami habarcsként fogja össze
évszázados katedrálisok köveit.
És porrá leszel majd, ha földbe tesznek,
egy igazi égitest igazi porává,
s atomjaid por-vándoraivá lesznek
a mérhetetlen csillagűrnek talán.

De talán semmi sem úgy igaz,
ahogyan látni.

Talán nem is a repülőgép az igaz,
ami Ferihegy felől lassan kúszik
az acélos égre, a Hold alá, mert
talán csak a repülőgép jelzőfényének
a remegése valódi.

Talán nem is a cserebogár az igaz,
és nem is a fal, aminek koppan,
nem az a vasbeton a valódi,
hanem csak maga a koppanás létezik,
és a cserebogár szárnyának rezdülése.

Talán por sem vagy, sem molekula,
sem hús, sem vér, sem sejtek tömege,
csak néhány milliárd atomi illúzió.

Talán minden, ami anyag, csak a látszat,
és egyedül a húr igaz benned, ha rezdül.

És lehet, hogy nem igaz ez a vers sem,
látszatpapíron látszatkarakterek csupán.
Nem a betű, csak a vers zenéje valódi,
csak a zengő zöngés hangzók, amelyek
valahol talán egyszer visszhangra lelnek
az univerzum atomnál kisebb,
de egyszerre végtelen húrjain.

 

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyamának 72. kötetében, 2016 júniusában.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

30.

2016/07/08. - írta: Szívállásjelentés

A hirtelen jött eső, a pipafüst, a mézvirág és a kései furmint illata – valamennyiben ott van valami otthon, valami megfoghatatlan, valami, ami mintha valami megmagyarázhatatlan módon gravitációs alappontja lenne az érzékelésnek. De éppen ilyen otthonos volt a francia pékség illata is, közel a szerkesztőséghez, este, lapzárta és egy hosszú, írással töltött nap után, miközben égtek a lelkemben kis rőzse-dalok, a friss kenyér és a cukros kalácsok édes illata pedig az esti Csapó utca fái alatt suhant nesztelen, akárcsak Ady ősze a Boulevard Saint-Michelen, végig a Luxembourg kert mellett a Szajna felé, a Saint-Germain sugárúton át.

És valahol mindig is az otthon illata volt a frissen nyomtatott újság és az új könyv illata. Első mozdulattal beleszagol az íróember, ha új könyvet fog a kezébe: az orra elé emeli, és a hüvelykujjával lassan, szinte vallásos áhítattal belepörget. Azt hiszem, így voltam én is az első antológiával, amiben versem jelent meg, és így voltam a Szívállásjelentéssel is, az első kötetemmel. Először a szagát, az új könyv szagát akartam érezni, minden más csak utána jöhetett. Ráért a tördelés, ráért a nyomtatás, a kötészet és ráért a papír minősége is. Az illatát akartam először, erősen beszippantani.

Öles verslábakon, jambikus léptein, egy hexameterbe oltott tá-ti-ti tánc ütemére, meglehetősen lassan érkezett csak meg, tizenöt–húsz év késéssel is talán, nem tudom. Mert talán ha akkor, ha boldogult úrfikoromban megjelennek ezek az írások így, külön kötetként, akkor másként alakul minden. Talán akkor nincs az az írás nélkül elfecsérelt, másfél évtized. Negyven is elmúltam, mire megjelent, és arra gondoltam, mosolyogva e szolid képzavaron, hogy ennyi idős korában Petőfi, Csokonai, Arthur Rimbaud és a drága Attila például egy komplett életművel a háta mögött már nem is élt, meg hogy ugyan kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Persze egy percig sem hittem azt, hogy ezzel az aprócska könyvvel majd megvethetem a lábam a kortárs magyar irodalom egén – továbbgondolva ezt a már-már allegorikus képet: természetesen lógva, fejjel lefelé.

És tudom, hogy az is pusztán a játékos véletlen műve volt csak, és egyes egyedül az ábécé-sorrendnek köszönhető – elvégre egy osztálynaplóban is nagy valószínűséggel egymás után következnénk –, de egészen zavarbaejtő volt közvetlenül Nádas Péteré mellett látni a könyvemet egy egészen komoly méretű, budapesti könyvesbolt polcain.

 

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

29.

2016/07/07. - írta: Szívállásjelentés

Vannak néhanap ilyen különös, ihletett pillanatai a városnak. Ilyen az április végi, lassan estébe hajló késő délután, amikor az acélos égen már a Hold figyel, lassan és megfontoltan, mintha csak állandó lenne egy sokismeretlenes egyenletben.

Ülök a teraszon, míg a pipafüst vegyül a mézvirág édes illatával, cserebogár koppan, a rózsatő levelei pedig titkon pattannak ki s nőnek lassan rózsaággá. A poharamban édes, kései furmint, az aranyában bezárva a tavalyelőtti nyár és a kora ősz fáradt napsütése. Mintha csak cukorrá nemesült fotonokként lenne konzerválva benne a kozmikus idő. Szívok egyet lassan a pipából, és arra gondolok, hogy van ebben a pillanatban valami különös teljesség és tökéletesség. És hogy talán mindez csak illúzió, mint ahogyan illúzió maga a létezés is, mert semmi sem úgy igaz, ahogyan látni.

Hajlamos azt hinni az ember, hogy porból vétetett, a kóbor csillagok porából, amiből az acélos égen lustán figyelő Hold is egykor összeállt, a porból, ami habarcsként fogja össze Lisszabon évszázados katedrálisainak köveit, és hogy porrá lesz majd, ha földbe teszik, egy égitest igazi porává. Pedig talán semmi sem úgy igaz, ahogyan látni.

Nézem a pipafüstön és az aranyló boron át, és arra gondolok, hogy talán nem is a repülőgép az igaz, ami Ferihegy felől lassan kúszik az acélos égre, a Hold alá, mert lehet, hogy a gép és a Hold is illúzió csupán, és csak a repülőgép jelzőfényének a remegése valódi. És hogy talán nem is a cserebogár az igaz, és nem is a fal, aminek koppan, nem az a vasbeton a valódi, hanem csak maga a koppanás létezik, és a cserebogár szárnyának rezdülése.

Arra gondolok, hogy talán még csak nem is porból vétetett az ember, nem molekula, sem hús, sem vér, sem sejtek tömege az, amiből összeáll, hanem maga is csak néhány milliárd atomi illúzió. Mert lehet, hogy minden, ami anyag, csak látszat, és egyedül az atomnál is kisebb húrok rezdülése az igaz. És akkor lehet, hogy nem igaz ez az írás sem, mert nem a betű maga, csak a vers zenéje a valódi, és a zengő zöngés hangzók rezgése az univerzum húrjain.

 

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

28.

2016/07/06. - írta: Szívállásjelentés

Persze néha mintha megfeledkezne magáról a város, mintha belefeledkezne az áprilisi késő délutánba, vagy csak városnak lenni felejtene el egy időre talán. Ilyenkor szinte megejtően otthonossá tudnak válni az egyébként oly nyüzsgő utcák is.

Öt-hat sietve megtett lépés volt csupán, a Margit híd budai hídfőjénél, egy hétfő délután, néhány méter csak a hosszú peronon a lépcsőig, amely a hévszagú mélybe vezet. Körbenéztem. Jobbra még bágyadt fény csorgott a Dunába a Parlament kupolájáról a rakparton át, de szemből, a Szent István körúton futva jött már fürge lábain a zápor. Keletről érkezett, a Nyugati felől – milyen hülyén hangzik ez, erre gondoltam.

Volt ennek a pillanatnak, ennek a néhány lépésnek az éppen eleredő esőben valami óvatlan és megejtő intimitása. A városnak egy pillanatnyi tévedése volt ez csupán, ebben biztos vagyok, csak véletlen volt ez az óvatlanul intim pillanat, amíg érezni engedte a zápor illatát, néhány másodpercre csak, túl a hév szagán és túl a délutáni forgalom porán. Erre a néhány pillanatra egészen emberinek és egészen otthonosnak tűnt a város.

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

27.

2016/07/05. - írta: Szívállásjelentés

Egy november közepi, hideg hajnalon, már húsz éve is talán ennek, álltam az országhatáron, és bámultam hosszan a Leonidák hullócsillagait, ahogyan az Oroszlán csillagkép felől érkezve, ki tudja, hány milliárd év és ki tudja, hány milliárd kilométernyi, szédült és szabad száguldás után percenként izzottak fel és égtek porrá a Föld légkörében. Arra gondoltam, hogy apró, eltévedt kavicsok csak egy kóbor üstökös porából, amelyek olyan helyeken is jártak már, ahol ember talán sosem fog, messze túl a Jupiter foltján és a Szaturnusz rejtelmes gyűrűin.

Apró, eltévedt űrbéli kavicsok csak, üstökösmorzsák, amelyeknek az évmilliárdok óta tartó útja talán szebben véget sem érhetne ennél. Elvégre szédülhetnének éppen a Napba is, egy végső, őrült zuhanással, vagy apró krátert vághatnának a Merkúr zord és fagyott tájain – de értelme nem lenne neki semmi, hiszen a Naprendszerben arrafelé végképp nem lenne, aki megtapasztalhatná az üstökösmorzsák hattyúdalát.

Arra gondoltam, vajon tudják-e ezek az apró kavicsok, hogy milyen szép is a haláluk, mert a végtelen univerzumnak ez az egyetlen, apró szeglete, ahol valaki talán gondol rájuk, miközben sóhajt egyet, és talán kíván vagy remél is valamit tőlük vagy az égtől – egy utolsó felizzásnyi értelmet adva a megtett kilométer-milliárdoknak és az évmilliárdokig tartó, de mégis véges üstökösmorzsányi létnek.

De a város ölében, a kandeláberek fénye alatt, a narancsos kupolán át nem látni az apró hullócsillagokat.

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

26.

2016/07/04. - írta: Szívállásjelentés

Ez a város a nagykörúttal, Krúdy óbudai otthonával, a Veres Pálné utcai kis lakással – a Csinszkáéval, benne Ady kanapéjával és tollával –, az Operaház sokat látott szfinxével a Dalszínház utca sarkán, Arany János és Kosztolányi Üllői úti otthonával, meg a Logodi utca és a Mikó utca kereszteződésével, ahol már csak a márványtábláról tudja az ember, ha körbenéz, hogy itt állt egykor a ház, amelyikben Márai lakott… Ez a város tőlük, miattuk is az, ami. Ők látták, írták és élték itt Ady Endre éjszakáit.

Az éjszaka valahogy nagyon más a városban, itt nem állhat az ember a csillagos ég alatt. A háztetők fölé narancsszínű éjszakai égbolt borul, esős őszökön különösen, mintha csak egy hatalmas, tompa narancsszínnel világító kupola fedné be a szerteszét futó utcákat. A város véges és zárt közeg, és nem az a hely, ahol az ember megáll, és a zsebre dugott két keze ellenére is megilletődötten és áhítattal feltekint a csillagokra.

Mert állni a csillagos ég alatt, messze a városoktól egészen különleges élmény. Szabaddá és elveszetté, egyszerre naggyá és egyszerre egészen kicsivé teszi a szemlélőt a tiszta, csillagokkal teli égbolt. Megérti, de legalábbis megérzi az ember a végtelent és benne a saját világának a szomorú végességét.

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

25.

2016/07/03. - írta: Szívállásjelentés

Azt hiszem, talán éppen ilyen különös gravitációjú ház lehet az is, ahol dolgozok éppen, ahol az irodám van, ahová nap mint nap bejárok. Persze ez már nem ugyanaz a ház, mert a felújításkor a homlokzat pőre váza maradt csupán a régi, mögé pedig egy teljesen új irodaházat építettek. De ez mégiscsak ugyanaz a hely, a keleti hosszúságnak és az északi szélességnek az a konkrét pontja, a gravitációs erővonalaknak éppen az a különös metszete, ahol annak idején, évszázada már a Pesti Hírlap szerkesztősége és kiadója működött, és ami valami titokzatos tömegvonzással egy helyre, a földfelszínnek éppen erre a néhány száz négyzetméteres pontjára, erre a budapesti saroktelekre hozta össze Adyt, Móricz Zsigmondot, Krúdyt, Kosztolányit és Márai Sándort…

Ady, Móricz és Krúdy… Az élet vagy a sors egészen furcsa körei ezek. Hiszem, hogy kell legyen benne valami sorsszerű, talán a csillagok ritka együttállása, talán valami más, még magam sem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem lehet csak a véletlen műve, hogy annak idején, a cívis városban a kis szerkesztőségi szobám ablaka éppen arra a szemközti házra nézett, ahol annak idején a Debreczen–Nagyváradi Értesítő szerkesztősége működött, két kiváló szer¬kesztővel, Adyval és Móriczcal, a söröző emeletén pedig, amelyiknek a diófás udvarára péntek délutánonként beültünk, egykor a fiatal Krúdy első szerkesztőségi szobája volt.

Magam sem tudom még, hogy ezeknek az épületeknek, a kő és habarcs körbefogta térfogatnak vagy az északi szélesség és a keleti hosszúság földrajzi koordinátákkal egészen pontosan meghatározható helyeinek a tömegvonzása teszi-e, vagy az örök bolygó Ady és Szindbád csillagának évszázadon túl is ható gravitációja az, ami a tér és az idő szövetén át is állandó erővel hatott és hat rám és az elmúlt huszonegynéhány évben bejárt útra. Jó tudni, hogy azokhoz a helyekhez lehetett és lehet valami kevéske közöm, amelyekhez nekik is közük volt egykoron.

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu