Verseddé kottázod a rügyfakadás muzsikáját.

Táncos talpad alá kócos szél hegedül.

Elérhetőek on-line a Néző ● Pont 2016-os számai

2017/01/30. - írta: Szívállásjelentés

13087186_562885890549566_430127029021321550_o.jpg

Felkerültek és pdf formátumban már on-line is olvashatók az Országos Széchenyi Könyvtár elektronikus folyóirat-archívumában a Néző ● Pont folyóirat 2016. évi számai - a 71., a 72. és a 75. számban néhány versemmel és rövidebb prózai írásommal.

A Néző ● Pont 11. évfolyamának számai ide kattintva elérhetőek. 

Címkék: aktuális
Szólj hozzá!

Bor és irodalom

2017/01/15. - írta: Szívállásjelentés

Bizonyos érettség szükségeltetik ahhoz, hogy az ember megértsen egy testes, nehéz vörösbort. Kellő bölcsesség és élettapasztalat nélkül karcos, száraz és fanyar lehet az élmény, amit egy komoly, férfias bor jelenthet. Makacsul hallgat és nem tárja fel a maga mély mondanivalóját.

Azt hiszem, a bor szeretete bizonyos szempontból olyan, mint az irodalomé. Sok cserfes fehéret, bohókás félédes vöröset és huncut rozét meg kell inni ahhoz, hogy az eltelt idővel és a megtapasztalt borokkal együtt értékelni tudja az ember egy száraz bor tömör, hallgatag és mély gazdagságát.

Kellő érettség - hogy úgy mondjam: bölcsülés - nélkül ugyanígy nem tárja fel magát, nem nyílik meg a maga teljességében egy Márai-szöveg sem az olvasónak. Szentkuthy Miklós mondatai pedig elegendő mennyiségű élettapasztalat és olvasmányélmény nélkül talán túlontúl is tömörek és súlyosak. Sűrű és nehéz anyag az övé, mint egy néhány éves barrique cabernet sauvignon.

Talán Krúdy lehet a tokaji aszú vagy a kései szüretelésű sárgamuskotály: egyszerre édes és szomorú, egyszerre komoly és andalító. És ma már Márait is tudom, mert idővel megtapasztaltam: ő leginkább a furmint vagy a szürkebarát.

És menthetetlenül öregszem. És ahogy telik a makacs idő, néha már Szentkuthyt kóstolgatom. Nehéz, sűrű, de gazdag anyaggá érnek össze a mondatai: cabernet sauvignon ő, messze túl a merlot-n. És néha már érzem benne a fekete ribizli és a bogyós gyümölcsök ízeit. Olykor pedig már a cédrus és a dohány is felsejlik benne talán...

Címkék: próza
Szólj hozzá!

Két versem és egy rövid próza a 75. Néző ● Pontban

2016/12/26. - írta: Szívállásjelentés

nezo_pont_2016_12.jpg

Két versemet - a Poroszkáló őszben és a Pókhálót karcol címűt -, valamint a Gravitációs alappontok egy részletét közölte 2016 decemberi, 75. számában a Néző ● Pont folyóirat. A lehetőségért nagy-nagy köszönet és hála Vitéz Ferenc főszerkesztőnek!

A folyóirat 75. száma az OSZK elektronikus archívumában, ide kattintva elérhető!

Címkék: aktuális
Szólj hozzá!

Gravitációs alappontok (részlet)

2016/12/26. - írta: Szívállásjelentés

Vannak helyek, ahol Isten jelenléte nagyon is érezhető. Erősen ott van, a maga megfoghatatlan, mégis olyan teljes módján. Nem kell hozzá tömjénfüst, sem szenteltvíz, és nem kell hozzá az oltáriszentség felemelésekor a csengettyűk hangja sem. Leginkább a chartres-i katedrális titokzatos kék rózsaablakain beszűrődő napfényben látni és érezni meg az Istent. Érezni, hogy ott van, hogy jelen van, és az ember egyszerre érzi magát nagyon kicsinek a hatalmas boltívek alatt, és egyszerre érzi magát erősnek és egy fontos fogaskeréknek valami nagy és isteni egészben.

Igazán csak a Tejó torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszázéves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszázéves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos katedrálisban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, megérti az ember, hogy mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.

Vannak helyek, ahol Isten jelenléte erős és átható. Ahol az ember ezt a jelenlétet érezve óhatatlanul is elmormol egy imát. Titokban persze, hogy a sok turista ne lássa, hogy ő itt és most tényleg magába fordul egy darabidőre, még ha pillanatokra is csupán, keresztet is csak gondolatban vet, amíg nézelődik, mint bárki más, turista módjára bámulja a freskókat és az oldalkápolnák rejtelmes oltárait, de közben a rózsaablakon beszűrődő fény oszlopait figyelve elhadarja fejben a Miatyánkot.

(…)
De ahhoz, hogy Isten jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani ez a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.

Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.

(…)
Kell, hogy legyen a világban egy hely, ahol ha megállsz, kis terpeszben, csípőre tett kézzel, az égre pillantasz, aztán le, a földre, és körbe magad körül, azt érzed, hogy biztosan állsz a két lábadon, mert itthon vagy, és mert itt a helyeden vagy a nagyvilágban.

Régóta érzem, hagy Európában vagyok otthon, a maga egészében. A Chartres-i katedrális előtti téren állva érzem magam otthon, felpillantva a felemás tornyokra és elmerengve azon, hogy miféle elképesztő emberi teljesítmény volt képes mindezt véghezvinni, jó nyolcszáz évvel ezelőtt. És Párizsban éppúgy otthon vagyok, ősszel, a Szent Mihály útján és a Szajna hídjain, meg Londonban, a British Museumban, a Rosette-i kő előtt állva, megbűvölten nézve a sűrűn rótt görög, démonikus és hieroglif betűket a csaknem fekete gránittömbön. És otthon vagyok Rómában is, a novemberi napsütésben a Via della Conciliazione kövein, félúton az Angyalvár és a Vatikán között, vagy Brüsszelben, a Grand-Place környéki, éttermekkel teli kis utcákban, ahol mindenféle nemzetek konyhái szerint főznek, és a pincérek kellő udvariassággal, ám visszautasítást nem tűrő határozottsággal invitálják ebédre a járókelőt. De ugyanígy az otthonlét érzetét jelenti az is, hogy álmomból ébresztve is tudom: Brüsszelben a repülőtérről honnan, melyik szintről és kijárattól indul az a busz, amelyik éppen a Schuman körtéren tesz le, hogy hol lehet Tarot-kártyát és jó pipadohányt kapni Lisszabonban, és hogy Párizsban az Operától merre kell elindulni gyalog a Vendôme tér felé.

(…)
Azt mondják, kell, hogy legyen egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek, az ágyad és a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.

Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon. Felnéztem balra, a Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

Poroszkáló őszben

2016/12/26. - írta: Szívállásjelentés

Mintha olvadt arany csorogna végig az utcán,
Úgy fénylenek a fák a reggeli fényben.
Hosszan nyújtóznak az árnyak, és az elmúlt
éjszakai eső cseppjeitől valószínűtlenül csillan
minden egyes falevél. Van remény.

Mintha csak lebegnének lustán a hegyek,
vagy végignyújtóznának egy kékesszürke
felhővánkoson, valahol a poroszkáló őszben,
Ég és Föld között, Bátonyterenyénél.

Lassan az útszéli akácok is felkopaszodnak,
néhány öreg diófa és az illatos birsek kitartanak még,
de a pirkadati szél már kócolja a nádat.

Van valami egészen ihletett a percben,
az őszben és a pirkadatban Szilvásvárad felé,
színek, amelyek talán nincsenek is, mert csak
a szívben ébred a reggellel a ritka hangulat,
amikor a napfény a házak tetejét éri,
és ez a vörös és sárga, éppen ebben az arányban
csak a szívben létezik talán.

Őszül az idő és hűvösebbek a nappalok.
Hosszú, bújós estéket szeretne ilyenkor a szív.

 

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Pókhálót karcol

2016/12/26. - írta: Szívállásjelentés

Ez az ősz is elmúlik majd egyszer
– merthogy az őszök sorra múlnak el –,
szemeid köré pókhálót karcol,
miközben lassan újra útra kel.

Mert ez most nem az a kor, amikor
a városba beszökő ősz kacag.
A hegyek felől lomha, nehéz köd
lepi lassan el a sugárutakat.

Érzed, hogy a tested egyre húzza
magához az ázott, sárszagú föld.
S mintha lomhán gyorsulna a makacs
idő a nehéz sárrögök fölött.

 

(Megjelent a Néző ● Pont folyóirat XI. évfolyam 75. kötetében, 2016 decemberében.)

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Gerezdjeire hullik szét…

2016/12/10. - írta: Szívállásjelentés

…a kezemben a mandarin, ahogyan gerezdjeire hullik szét az élet. Anyámra gondolok, és arra, hogy az utolsó két hétben már csak mandarint tudott enni, két-három gerezdet egy nap, nem bírt többet, a szájába tettük a gerezdeket, úgy szívta ki belőlük a nedvet. Ahogyan a rák szívta ki belőle az életet végképp, öt év után, alig egy hónap alatt.

Tegnap volt két hete csak, hogy eltemettük. Nem őt, csak egy kis gránitedényt, benne az alig maroknyi hamuval. Nem is az urna látványa fájt, azt hiszem, hanem inkább a nevét látni a márványtáblán, bronz betűkből kirakva, és a két évszám között a kötőjelet. Nem hiszem, hogy ennyi, egy bronz kötőjel és egy maréknyi hamu lenne csak az élet. Fájt, ahogyan precíz mozdulatokkal csavarozták fel a zárókövet az urnafalra, hosszú csavarokkal, gondosan és szorosan bezárva őt egy polcra az örökkévalóságnak.

Néha eszembe jut, hogy vajon nem fáznak-e ott kint a hamvai a hajnali fagyban.

Keddre virradóra halt meg, három óra után nem sokkal, azt mondják, elaludt csak csendben. Hétfőn délben még voltam nála, búcsúzóul azt mondtam, hogy este vigyázzon a tánccal, ha kihevülne, öltözzön fel jól, meg ne fázzon hazafelé. Ekkor már napok óta megfordulni sem tudott egyedül az ágyban, a beszédhez sem volt ereje, csak kérte, vagy inkább mutatta, hogy fogjam meg a kezét.

Fél négykor jött a telefon, hogy elment. És én akkor arra gondoltam, hogy tényleg elment, hogy elrepült, hogy levetette és végül itthagyta ezt a rák rágta testet. Tudtam, hogy valahol szabadon repül, talán a Szaturnusz gyűrűinél járhat már, vagy a Jupiter valamelyik holdja körül tesz éppen egy kört, mosolyogva. Tudtam, meggyőződéssel tudtam, hogy már van valahol, és hogy a mozdulatlan test, ami a kórházi ágyon fekszik, ami pár perce még az anyám volt, az már nem ő. Mert a test csak egy ócska ruha, amiből ilyenkor kilép a lélek. A test csak a mandarin héja.

És arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy a halállal mint a villanyt, lekapcsolják mindazt, ami addig az ember volt. Nem lehet az, hogy a lámpaoltás után, a fénnyel együtt semmivé lesz és eltűnik mindaz, amit nem egészen hatvanöt év alatt érzett és gondolt, átélt és megtanult az ember.

Mert a halál nem lehet amolyan otromba volt-nincs bűvésztrükk csak, amiben végül eltűntetik és elcsalják az életet. A halál inkább valami nagyszerű szabadulós varázslat talán.

Houdini-mesterfogás, amiben végül minden bilincséből kiszabadul a lélek.

Címkék: próza
Szólj hozzá!

31.

2016/11/05. - írta: Szívállásjelentés

Valahogy úgy kellene élni és meghalni, mint az üstökösmorzsák. Senkit sem zavarva, talán csak egy jó pillanatot okozva valakinek, valahol az üstökösmorzsányi léttel. De addig is írni kell, életre-halálra, minden áldott nap. Mert ha egyszer itt a vége, ha kiteszi a sors az utolsó mondat végére a pontot, a legutolsót, akkor utána ugyan mi más marad, mi más maradhat, mint az írott és a kinyomtatott szó?

Talán az a pont az utolsó mondat végén csak a harmadik lesz az utolsó három pontból: egy valamikor, valahol még folytatást ígérő írásjel. De akárhogyan is, az utolsó pont akkor is csak egy pont. A leghatározottabb és legtömörebb írásjel, amely végérvényesen lezár egy kijelentő mondatot.

De az utolsó pont utáni csendben vajon mi marad? Mi marad mindabból, amit az ember tanult és tapasztalt, látott és olvasott, amit érzett és gondolt a világról? Ha mégsincs három pont, akkor mindezt majd ki viszi tovább? Ki tud majd róla és ki emlékszik rá? Kell, hogy valami megmaradjon az üstökösmorzsányi létből, hiszen így van ez a fekete lyukakkal is: az eseményhorizonton túlra zuhanva az anyag megsemmisül ugyan, de az információ akkor is, valahol ott is, odaát is megmarad.

Muszáj kiírni. Muszáj leírni. Muszáj írni, pontosan szerkesztett, összetett mondatokkal a végső pont előtt. Így talán megmarad valami. Mert a szó és a lélek elszáll. Az írás megmarad.

Címkék: gravitációs
Szólj hozzá!

Záporillat

2016/10/24. - írta: Szívállásjelentés

Néha mintha megfeledkezne magáról a város,
és belefeledkezne az áprilisi késő délutánba,
s városnak lenni felejtene el egy időre talán.

Öt-hat sietve megtett lépés volt csupán
– Margit híd, budai hídfő, hétfő délután –
néhány méter csak a hosszú peronon.

Jobbra bágyadt fény csorgott a Dunába
a Parlament kupolájáról a rakparton át.
A Szent István körúton futva érkezett
kelet felől, fürge lábain a zápor.

Óvatlanul intim pillanat volt ez,
a város megejtő, apró tévedése,
amíg érezni engedte a zápor illatát,

néhány másodpercre csak, túl a hév szagán
és túl a délutáni forgalom porán
– Margit híd, budai hídfő, hétfő délután.

Címkék: vers
Szólj hozzá!

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu