Verseddé kottázod a rügyfakadás muzsikáját.

Táncos talpad alá kócos szél hegedül.

Egy Ady Endre-átírat...

2016/03/23. - írta: Szívállásjelentés

...boldogult úrfikoromból, egy időszámításunk előtti Szilveszterről. „Stikába' repül és írja idegedbe / Rettenetét az orrod-bánta átok.” Természetesen én kérek elnézést...

Bélgázzal a bálban

Ivott a fene, vesém is porzik
Kénszagú borból sem jutott már mára.
Vacsorámból mindent mégis kihányok:
Ettem e krémest egy üveg céklára.

„Kiteszek...” S míg rút görcsben emésztünk,
Gyomor-harcunk hevét szódával oltjuk.
S lett végbéli kósza csikarásinkat
„Hangszíntelenben” némán meg-megoldjuk:

Evett a fene… S a fenekemben
Béli szél zúg: elszusszannak a gázok.
Stikába' repül és írja idegedbe
Rettenetét az orrod-bánta átok.

 

...és persze Ady eredetije:

Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

 

Címkék: aktuális
Szólj hozzá!

Bakapihe, őszibarack ízzel

2016/03/09. - írta: Szívállásjelentés

Meglepően szabályos körökben repülnek a bakapihék. Legalábbis azt hiszem, így hívják az egyik nyárfaféle barkavirágzatát, ami fürtökben lóg a fák ágain, a karcsú fákén, amelyek mintha egy régen volt óriás, vagy éppen valamelyik mitológiából ismert görög isten földbe szúrt és itt felejtett lándzsái volnának. Egészen kisgyermek voltam még, amikor az ábécéből gyufát loptunk, és jól szórakoztunk azon, hogy milyen könnyen lángra kapott, és a futótűz gyorsaságával égett ez a bakapihe, ami ilyentájt, a virágzás időszakában, mint valami nyár közepi hólepel, bokán felül ért a játszótereken. Rég kivágták már azokat a fákat is...
Meglepően szabályos körökben repülnek a bakapihék a nyitott ablak keltette huzatban, ahogy a vonat csattog a nyári kora délutánban. Egészen kis körökkel kezdik, centiméterekkel a sörfolttól piszkos padlózat felett, majd hirtelen fejmagasságba emelkedve körberepülik a kupét, kűrjükben pontosan követve, mintegy letapogatva a megviselt, zöld bőrüléseket és a hőségtől nem kevésbé megviselt utasokat. Amelyik bakapihe túl közel merészkedik a lehúzott ablakhoz, csak egy villanás, és máris a vonaton kívül tudhatja magát. A huzat nem kegyelmez.
Az ablakon túl, a vasúti töltések oldalában, és messzebb is, az országutak mentén nyárfák katonás sora vigyázza a nyári délutánt. (Érdekes, egyik sem bakapihés. De akkor honnan kerülhetett ennyi fehér szösz a fülkébe?) Mögöttük a dombok a vonatból nézve, éppen mint a legeslegelső, idestova százéves filmeken, amelyeken még az emberi szem számára is elkülöníthetők az egyes képkockák, lustán nyújtóznak. Ilyenkor, napfényes délutánon, egészen és összetéveszthetetlenül domb formájuk van ezeknek a domboknak. De hajnalonként, pirkadat előtt nézve őket, hajlamos az ember abba az illúzióba ringatni magát, hogy meztelen, alvó, álmodó nőket lát, kitakarózva, ahogy talán még a Hold és talán már a pirkadat legelső fényei, vagy talán már nem a Hold és még nem a pirkadat fényei simogatják, csordulnak mézként alá vénuszi kontúrjaikon. A köldöktől lefelé, a dombok hajlatában sűrű akácos rejtezik, és olyan valóságos a kép, hogy nyújtaná is feléjük a kezét a férfiember, ki a vonat ablakából. De a verőfényes kora délután, a fülke régről itt maradt, és a vonatokba ivódott sör-, cigarettafüst- és koszszagával egyáltalán nem az illúzióké.
A bakapihék meg csak körbe, körbe... Néha megülnek a cipőfűzőmön, vagy feltérképezik a lányok férfiszem nem látta hajlatait.
A lányok... Ketten vannak, fiatalok és napbarnítottak. Az ajtó mellett ülő egyfolytában csacsog, fecseg, locsog, beszédénél a rekkenő délután sem tűnik végeláthatatlanabbnak, s hozzá selypít, vagy mifene, de az biztos, hogy furcsák az s-ei. A szemhéja egészen furcsa. Már nem alakra: színre. Aranyszínű egy kicsit, vagy inkább sárgás, némi narancsos beütéssel, és ami az összhatás pikantériáját adja: mindez zölddel fűszerezve. A zaci kirakatában volt sokáig egy ülő – azt hiszem – bronz agár, mindenféle korsók meg vázák között, indiai remekmű, annak volt éppen ilyen színe.
Hanem ezek a bakapihék aztán igazán kacérak tudnak lenni. Emitt is egy éppen heves udvarlásba kezd az eleddig hallgatag barátnő lábainak apró szőke pihéinél.
Olyan színű a ruhája, éppen az a pasztell árnyalatú kékeszöld, amilyen egyszer régen az őszibarack-fagyi volt. Egészen biztosan neki is, mármint a csókjának és talán a bőrének, őszibarack íze lehet, amikor éppen úgy feszül és hajlik és pilled a teste, ahogyan a vonatról nézve nyújtóznak a pirkadati dombok.
Egy üres műanyag pohárból (már azt is tudom, hogy jég nélküli, diétás kóla volt benne, pedig mondom, hogy nem vagyok egy Sherlock Holmes) kilógó szívószál végét rágcsálja, harapdálja, önkéntelenül is nagyon izgatóan. A szája alatt, az álla bal oldalán ipszilon alakban kéklik két ér. Nem vitás: ott szereti a legjobban, ha csókolják, és ott is a legőszibarackízűbb.
A bakapihe közben előkerül, a látottaktól megrészegülve az ablakhoz támolyog, és két-három kósza kör után búcsút int a kupénak. Ha jó szelet kap, az pirkadatra a dombok hajlatában rejlő akácosokig repíti.
Ha a torkom is fájdul belé, a nagy melegre való tekintettel a következő pályaudvaron legalább hat gombóc fagyit eszek. És mind őszibarackosat.

Címkék: próza
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása