Verseddé kottázod a rügyfakadás muzsikáját.

Táncos talpad alá kócos szél hegedül.

Visztula-parti szerelem

2016/01/12. - írta: Szívállásjelentés

Sült húsok, savanyúság és sör illata ült meg az óváros macskaköves utcáin, ahol a hőség elől még a galambok is a sötét átjárókban, kapualjakban és az öreg templomtornyok árnyékában kerestek menedéket. Az egész így, illatostul arra az estére emlékeztette Szereti Olivért, amikor is, talán valamelyik európai főváros vagy talán éppen az ő városa egyik kocsmájának asztalára a kiloccsant sörből napocskát rajzolt az ujjával egy szőke lány, akinek a nevére már nem emlékezett.
– Ezeken az utcákon ilyenkor, nyáridőben mindenféle giccses marhaságot kapni lehet – gondolta Szereti Olivér, aki mindezek ellenére sem tagadhatta, hogy Varsónak sikerült belopnia magát a szívébe, abba a bolond szívébe.
Szereti Olivér meglehetősen gyakran esett szerelembe, de akkor aztán nagyon. Nem csoda hát, hogy legkedvesebb francia hölgyismerősei nemes egyszerűséggel csak Bourreau des Coeurs-nek, azaz a Szívek Hóhérának becézték. Szereti Olivér igazából nem tehetett az egészről, hiszen még ő maga sem tudta, hogy miféle ördögi vegykonyhában, miféle ördögi akarat keverte számára az ereiben áradó, rossz vért, vagy hogy a géneknek milyen gonosz játéka okolható az őrült szerelemvágyért, azért a kényszerért, hogy neki mindig, mindenhol és minden szituációban szerelmesnek kellett lennie. Ráadásul az ő szerelmessége nem a szó hagyományos, polgári értelemben vett szerelmesség volt, már ha ugyan a szerelem esetén lehet egyáltalán annak polgári vagy bármilyen más változatáról beszélni, a szerelem ugyanis, mint olyan, egyszerűen csak szerelem, és kész. Mindenesetre Szereti Olivér szerelme más volt, őrült volt, felfokozott, mértéktelen, s mint ilyen, az ártatlan áldozat – ezalatt a szerelme vétlen tárgya értendő – számára hosszú távon legalábbis elviselhetetlen. Szereti Olivér a szerelmében végtelenül bohóc volt, és néha nagyon antiszociális.
Történt pedig – mert kivel mással essenek meg hasonló dolgok, ha nem éppen vele – hogy Szereti Olivér egy nyáron eljutott a Visztula-parti városba, ahol az évszázados kerületben, miként azt már említettük volt, sült hús, savanyúság és feltehetően jéghideg sör illata terjengett, a macskaköves utcákon pedig mindenféle giccses marhasággal, például fénykép után festett, minden egyediséget nélkülöző városképekkel próbálta átverni a gyanútlan turistákat az árusok rablóhada. Itt esett meg, hogy Szereti Olivér sétálni indult a girbegurba utcákon, merthogy romantikus lelkivilágához meglehetősen illett az ódon városrészek hangulata, az az érzés, hogy éppen azokban a kiálló utcakövekben botlik sorra el, amelyekben néhányszáz év előtti szerelmesek is bukdácsoltak és talán királyok estek orra.
Hogyan is tudott volna ellenállni Szereti Olivér annak a nevetésnek, amely éppen az egyik majdnem-orraesését követte, minekutána úgy belefeledkezett – vagy ha így jobban tetszik: belebambult – egy aprócska szem-csatába... Három-négy percig csak nézte a kacagó leányt, olyan jó tízméteres távolságból, ahol is egy alacsonyabb kőpárkányra ült, megelőzendő egy immár valódi orraesést. A leány pedig a nézésétől csak még jobban nevetett és talán zavarba is jött kicsikét, néha a tenyerébe hajtotta a fejét vagy elfordult, de azt is csak azért tette, mert annyira nevetett, aminek következtében Szereti Olivér teljesen és halálosan beleszeretett. De tényleg.
A közeli virágárustól sürgősen beszerzett hát egy szál rózsát, amivel feltehetően csak még inkább zavarba hozta a leányt, aki hirtelen szájon csókolta, majd kézen fogta Szereti Olivért, és sétálni vitte az óváros eddig fel nem fedezett utcáin.
– Cserazumjes? Cserazumjes? – Vagyis érted? Érted? Ezt kérdezgette szüntelen a leány – Kasa, így hívják, ennyit legalábbis sikerült megtudnia Szereti Olivérnek –, és csak nézett azokkal a barna szemeivel, és mosolyogtak a múló nyári szeplők az orra környékén, és csak kacagott, kacagott, mert látta, hogy micsoda képtelen a szituáció, hogy Szereti Olivér egy árva szavát sem érti. Szereti Olivér ugyanis a szeretleken kívül – kohámcse, legalábbis hozzávetőlegesen így mondják – tényleg egy árva kukkot sem tudott lengyelül. Kasa pedig angolul és oroszul sem beszélt, így jobb híján csak csókolózással töltötték az időt a templomok és kolostorok között, az árnyékos kapualjakban.
Szereti Olivér pedig mindenesetre megfogadta magában, hogy ha legközelebb Varsóban jár, a következő csók reményében az első útja egészen biztosan az Óváros felé vezet.

Címkék: próza
Szólj hozzá!

Álmok a szerelemről

2016/01/10. - írta: Szívállásjelentés

Van úgy, hogy néhanap még álmodok a szerelemről.
Különös, furcsa álmok ezek, és különös ébredések, hajnalodván, egyszerre félálomban és félébren, a való és a még oly valóbbnak tűnő valótlan borotvaélű határán.
Fiatal lányok lépnek elő az álom részegítő, varázsos ködéből, frissen, kócosan, hajukon még a párna tollaival. Megsimogatják homlokomat, pislantó szememet újra lepecsételik az emlékezés édes-keserű álom-porával. És ekkor emlékezem...
És ekkor emlékezem a hajnali égboltra, a hajnali égbolt bűnös-vörös, tízkörmű sebeire, és az esteledvén a záródó ablaktáblákon fellobbanó bíbor-narancs lángnyelvekre, és azokra a pillanatokra, amikor megborzongtam, látva végigcsorogni a búcsúzó fényt egy fiatalasszony nyakán és napbarnított kulcscsontjain. És emlékezem az első szál rózsára a legelső találkán az iskola előtt, ahogy megfogtam a kezét, vagy lehet: ő az enyémet, és én azóta mindig az ő szeméről álmodom, és egyszerre újraálmodom a fellebbent szoknyák apró, széltárta titkait a villamos peronján, és olykor-olykor halványan a Nagytemplom mögött elcsattant, játékos csókokra is emlékszem talán...
Van úgy, hogy néhanap álmodok még a szerelemről.

Címkék: próza
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása