Egy november közepi, hideg hajnalon, már húsz éve is talán ennek, álltam az országhatáron, és bámultam hosszan a Leonidák hullócsillagait, ahogyan az Oroszlán csillagkép felől érkezve, ki tudja, hány milliárd év és ki tudja, hány milliárd kilométernyi, szédült és szabad száguldás után percenként izzottak fel és égtek porrá a Föld légkörében. Arra gondoltam, hogy apró, eltévedt kavicsok csak egy kóbor üstökös porából, amelyek olyan helyeken is jártak már, ahol ember talán sosem fog, messze túl a Jupiter foltján és a Szaturnusz rejtelmes gyűrűin.
Apró, eltévedt űrbéli kavicsok csak, üstökösmorzsák, amelyeknek az évmilliárdok óta tartó útja talán szebben véget sem érhetne ennél. Elvégre szédülhetnének éppen a Napba is, egy végső, őrült zuhanással, vagy apró krátert vághatnának a Merkúr zord és fagyott tájain – de értelme nem lenne neki semmi, hiszen a Naprendszerben arrafelé végképp nem lenne, aki megtapasztalhatná az üstökösmorzsák hattyúdalát.
Arra gondoltam, vajon tudják-e ezek az apró kavicsok, hogy milyen szép is a haláluk, mert a végtelen univerzumnak ez az egyetlen, apró szeglete, ahol valaki talán gondol rájuk, miközben sóhajt egyet, és talán kíván vagy remél is valamit tőlük vagy az égtől – egy utolsó felizzásnyi értelmet adva a megtett kilométer-milliárdoknak és az évmilliárdokig tartó, de mégis véges üstökösmorzsányi létnek.
De a város ölében, a kandeláberek fénye alatt, a narancsos kupolán át nem látni az apró hullócsillagokat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.