Ez a város a nagykörúttal, Krúdy óbudai otthonával, a Veres Pálné utcai kis lakással – a Csinszkáéval, benne Ady kanapéjával és tollával –, az Operaház sokat látott szfinxével a Dalszínház utca sarkán, Arany János és Kosztolányi Üllői úti otthonával, meg a Logodi utca és a Mikó utca kereszteződésével, ahol már csak a márványtábláról tudja az ember, ha körbenéz, hogy itt állt egykor a ház, amelyikben Márai lakott… Ez a város tőlük, miattuk is az, ami. Ők látták, írták és élték itt Ady Endre éjszakáit.
Az éjszaka valahogy nagyon más a városban, itt nem állhat az ember a csillagos ég alatt. A háztetők fölé narancsszínű éjszakai égbolt borul, esős őszökön különösen, mintha csak egy hatalmas, tompa narancsszínnel világító kupola fedné be a szerteszét futó utcákat. A város véges és zárt közeg, és nem az a hely, ahol az ember megáll, és a zsebre dugott két keze ellenére is megilletődötten és áhítattal feltekint a csillagokra.
Mert állni a csillagos ég alatt, messze a városoktól egészen különleges élmény. Szabaddá és elveszetté, egyszerre naggyá és egyszerre egészen kicsivé teszi a szemlélőt a tiszta, csillagokkal teli égbolt. Megérti, de legalábbis megérzi az ember a végtelent és benne a saját világának a szomorú végességét.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.