Éjszaka van, nagy a csend, odakint az eső esik éppen,
és szomorú az idő, fúj az az északi szél.
Hallom az ablakpárkányon kopogó ütemében
hulló őszi esőt: halk nesze róla beszél.
Ott, valahol keleten már századok óta vigyázzák
s rejtik ölükbe a vén, apró templomokat
mind a hegyek, melyeken most fák dús ágai rázzák
zörgetik őszbe borult, színes lombjaikat.
Ott élsz, látod az állandóság ősi mikéntjét.
Épp ilyen ősi, örök Érted bennem a tűz.
Állandó Te vagy itt az időben, a Hold puha fényét
érzem: ölel, s ez a fény mindig öled fele űz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.